2. Happiness and Sadness

Mikor meghallottam, egy világ omlott össze bennem. Már most hiányzott...

Nem sokkal később Wendy is megjött. Nagyon vidámnak tűnt.
- Szia Valancy! Bocsi hogy megvárakoztattalak. – dobta le a táskáját.
- Áh, semmi. Jól elbeszélgettem anyuddal.
- Ennek örülök. Köszönök anyának, mindjárt jövök.
- Oké - fellépkedtem a csigalépcsőn és a rózsaszín falú szoba felé vettem az irányt.

*20.Perc múlva*
Wendy sírva jött vissza a szobába.
- Neked is elmondta anya? - kérdezte szipogva
- A Londonos sztorit? Igen...Nem akarom, hogy elköltözzetek! – néztem rá szomorúan, hiszen nekem Ő volt a legjobb és egyben az egyetlen barátnőm…
- Én sem! – huppant le mellém.
- Tudod te vagy az egyetlen barátom...
- Na azért ez így nem igaz. – nézett rám.
De. Pedig ez igaz. Attól, hogy másokkal is beszélek, vagy lógok velük, még nem jelenti azt, hogy a barátaim…
- Azok, vagyis Ők, nem értenek meg. Teljesen különbözök tőlük. - panaszkodtam tovább
- Hát igen. Te jó fej vagy, míg ők bunkók. - Jól esett, hogy ezt mondta Wendy, bár tudtam, ez nem igaz.
- Kösz. Mikor indultok?
-A koncert előtti nap...úgyhogy ma láttam utoljára Louis-t – hajtotta le a fejét.
Hát egyrészt sajnálom is, de hát mit várt? Hogy egyből belészeret, és ott hagyja a karrierjét? Most, tényleg. Nem bántásból, de úgyse valószínű, hogy látták volna egymást a koncert után.
- Na és holnap, az arénánál? Ő ott lesz a jegyeddel. Igaz nem mész a koncertre, de akkor még tudnál vele dumálni. – próbáltam azért bíztató lenni, mint ahogy egy baráthoz illik.
- Igazad van...
- És történt valami érdekes, míg én távol voltam? – kíváncsiskodtam-.
- Hát… Aranyos srácnak tűnik. Meghívott fagyizni… - mosolyodott el.
- Na, hát ez tök jó! – löktem oldalba
- Hát, igen. Az.

Ezzel nagyjából le is zártuk a témát.
Felnéztünk a közösségi oldalakra, lefutottuk a megszokott köröket stb. majd úgy döntöttünk, hogy keresünk valami jó filmet és megnézzük. A választásunk végül a Démonok Között-re esett, amit én személy szerint végig untam…
Wendynek tetszett, hát oké. Kinek mi ugyebár.

*

- Hmm… Tudod mit? – kérdezte barátnőm. – Rá keresek a neten Louisra. De csak ha nem bánod…
- Hát, felőlem… - hagytam rá.
10 perc keresgélés után meg is találta a megfelelő személyt és a megfelelő oldalt.
- Nos?
- Na jó, na jó, na jó…Egyet tippelhetsz hol lakik!
- Uhm… Hagyj már nincs hozzá idegzetem. Gondolom ott ahol sok hozzá hasonló…
- Londonban. Érted? Londonban! – nézett rám csillogó szemekkel.
- Túl sokat képzelsz bele ebbe az egészbe… London nagyváros, Ő meg most is épp koncertezik, turnézik, járja a világot…
Kezdett elegem lenni a témából, és abból, hogy még ilyenkor sem tud rám koncentrálni. Oké, tudom és megértem, hogy most Louison jár az esze, de hahó, hamarosan elválnak útjaink! Fú ilyenkor de fel tud húzni…
 - Menjünk biciklizni. Unatkozom. – Mondtam csak úgy figyelem elterelés képpen. Legalább kiszellőztetem a fejem mielőtt még olyat mondok, amit nem kellene…
- Ilyenkor? Hát… Menjünk. – kelt fel az ágyról.
Elindultunk, először még haza mentünk az én biciklimért,ami már magában egy jó kis séta volt. És még élveztem is. Nem volt túl zajos a környék, és a levegő hőmérséklete is éppen megfelelő volt.
Miután megvoltunk elindultunk, és „irány a messzeség.” Ilyenkor mindig szabadnak érzem magam. Elmondhatatlan érzés kiszabadulni a szürke hétköznapok fogságából...

1. Why?!

Minden azzal kezdődött, mikor 15 évesen meghaltak a szüleim...Volt egy bátyám is, de őt miután megszületett anyuék örökbe adták...tehát teljesen egyedül maradtam. Csak a mamám és a cicám, Jess maradt nekem.  

Sajnos emiatt az egész életem tönkre ment...De aztán jött Ő.
Ő, aki teljesen meg változtatta az életem. És most elmesélem nektek is, hogy is történt…

*

Kivettem a zsebemből az öngyújtót és meggyújtottam egy szál cigarettát. Wendy, a legjobb barátnőm ott ült mellettem a padon. Wendy imád beszélni, ezért ma is órákon át beszéltünk, hülyültünk. Épp az egyik kedvenc helyünkön voltunk. Egy elhagyatott kastély-szállóban. Egy lélek se szokott arra járni. Ám ma mégis csak feltűnt valaki. Nem tudom ki volt. De egyedül volt.
- Bújjunk el! - szóltam Wendynek
- Minek?
- Mert jön valaki!
- Na és? - értetlenkedett
- Nem akarom, hogy meglásson minket.
- Miért?
- Mert meg akarom tudni miért jött ide-már hallottam, ahogy nyikorogva kinyílik a lenti ajtó.
- Puszta kíváncsiságból? – húzogatta a szemöldökét.
Nem is törődtem vele. Talán nem is voltam rá kíváncsi miért, talán csak nem akartam találkozni vele.
Behúztam barátnőmet az egyik szobába, és bebujtunk egy régi,poros szekrénybe.
A fiú épp abba a szobába jött be ahol mi elbujtunk. Egy kis résen néztük mit csinál.(nyugi...ő, nem Ő...)
Egy barna hajú fiú volt a szobában. Csíkos felső volt rajta. Meg fekete nadrág. Leült a földre és elővett egy füzetet. Írni kezdett. Sokat írt, firkált. Nem tudom mit írhatott, de nagyon belemerült. Azt sem vette észre mikor bevágtam a könyököm a szekrénybe. Egyszer csak aztán letette a tollat és felállt. Azt hittem elmegy, de nem. Énekelni kezdett.

"Undecided,voice is numb
Try to scream out my lungs
But it makes this harder
And the tears stream down my face" (Lou része a Moments ből)

- Igen,igen ez jó lesz...- mormogta magában.
Megszólalt a telefonom.
- Ki az?! Kivan a szekrényben?!
Wendyvel egymásra néztünk.
Hirtelen fény áramlott a szemembe az által, ahogy a srác ki nyitotta az ajtót.
- Ti meg kik vagytok? – kérdezte kíváncsisággal a hangjában.
- Öhm.. Valancy. – mutatkoztam be
- Én…Louis vagyok. És téged hogy hívnak? – nézett barátnőm felé.
- Wendy - mondta
- Mit kerestek itt? Rajongók vagytok?
- Rajongani érted? Kéne? – furcsálltam
- Hát… Akkor nem?
- Hát nem… - húzta el a száját Wendy.
- Na és mit csinálsz? – kezdtünk csevejbe vele.
- Dalt írok.
- Ó. Értem. Az jó. – mosolyogtam.
.- Szerintem nagyon szép hangod van - mondta Wendy
- Köszi. - Louis, kissé elvörösödött, és hirtelen nagyon érdekelte a cipőjének a tisztasága...
Pár percig csak Lou példáját követve a cipőnket vizslattuk, aztán határozottabb hangon megszólalt újra.
- Eljöttök a koncertre?
- NeIgemn! - kiáltottuk egyszerre. Persze én nemet mondtam.
- Jó akkor Wendy gyere holnap az arénához este 6 ra. Ott megkapod a jegyet. - Vigyorgott a srác.
- Kösziii – húzta el barátnőm az i-ket.
- Mennem kell. Majd még este. Sziasztok - köszöntem el tőlük.
Kettesben maradtak. Nem tudom meddig, mert én haza indultam. Igen indultam,de nem értem haza. Legalább is még, nem. Ugyanis a nagyi hívott, hogy hozzak tejet a boltból. Úgyhogy még előtte bementem és vettem tejet meg piát. Este ugyanis Wendynél alszok. Legalábbis eddig úgy volt megbeszélve.

*Otthon*
- Megjöttem Mamaaa. Szioó Jess! - lehajoltam, hogy megcirógassam kicsit Jess fülét.
- Szervusz, drágám. Hogy néz ki a hajad! Komolyan elviszlek egy fodrászhoz, ez így nem állapot. KÉK! Még a piercinged, hagyján de ez a haj megbotránkoztató. – mormogta el a szokásos zsörtölődését…
- Le lehet szállni rólam! Amúgy hoztam tejet nesze.
Mint egy sértődött kisgyerek bevágtattam a szobámba és magamra zártam az ajtót. Jess még besurrant mielőtt bezárhattam volna. Lefeküdtem az ágyra cipőstől, jess meg felmászott mellém. A hátát simogattam és elmeséltem neki mindent. Jess-t még aputól kaptam. Ezért nagyon fontos számomra. Jess mindent tud rólam,és nem úgy, mint a többi "gyerek" hogy megkapják, és utána nem etetik és rábízzák a szüleikre nem, én  gondoskodom róla mikor csak tehetem ezért is szeret ennyire. Le kellet nyugodnom, és jess, a cicám mindig meg tud nyugtatni.
Kimentem a konyhára. Láttam hogy sír.
- Mama, én nem akartalak megbántani, sajnálom, hogy bunkó voltam.
- Megbocsátva - s kitörölt egy könnyet a szeméből
- Mama, most elmegyek. Majd holnap jövök. – közöltem egyszerűen.
- Hova mész már megint?
- Wendynél fogok aludni
- Rendben. Jó legyél. Szervusz kicsim!
Kiléptem az ajtón, és megtöröltem a szemem...Ha mama sír, nekem is sírnom kell... Azért bánt, hogy megbántottam....

*Wendynél*

Wendyékhez érve, megálltam a kapu előtt. Gondolkoztam csöngessek-e vagy nem. Igazából sok kedvem nem volt bemenni. Inkább egyedül lettem volna. De aztán becsöngettem. Wendy anyukája nyitott ajtót.
- Szia Valancy! - köszönt
- Helló Wendyhez jöttem. - intettem
- Ő még nincs itthon, de gyere beljebb. – invitált beljebb.
- Mikor ér haza? - kérdeztem a nappali felé haladva.
- Nem tudom. Felhívom, megkérdezem.
- Köszönöm
10  perc múlva letette a telefont. Mit tudnak ennyit dumálni?!
- Azt mondta fél óra múlva itt lesz csak valami fiúval van. – nézett furcsán.
- Louis...Gondolhattam volna....
- Louis? Milyen Louis?
- Fogalmam sincs, ma találkoztunk vele. Valami énekes vagy mi. Ja és kapott tőle koncertjegyet is...
.- Mikor lesz ez a koncert? - Passz. De miért?
- Mert -  itt nagy levegőt vett - Londonba költözünk. 
Mikor meghallottam, egy világ omlott össze bennem. Már most hiányzott...