2. Happiness and Sadness

Mikor meghallottam, egy világ omlott össze bennem. Már most hiányzott...

Nem sokkal később Wendy is megjött. Nagyon vidámnak tűnt.
- Szia Valancy! Bocsi hogy megvárakoztattalak. – dobta le a táskáját.
- Áh, semmi. Jól elbeszélgettem anyuddal.
- Ennek örülök. Köszönök anyának, mindjárt jövök.
- Oké - fellépkedtem a csigalépcsőn és a rózsaszín falú szoba felé vettem az irányt.

*20.Perc múlva*
Wendy sírva jött vissza a szobába.
- Neked is elmondta anya? - kérdezte szipogva
- A Londonos sztorit? Igen...Nem akarom, hogy elköltözzetek! – néztem rá szomorúan, hiszen nekem Ő volt a legjobb és egyben az egyetlen barátnőm…
- Én sem! – huppant le mellém.
- Tudod te vagy az egyetlen barátom...
- Na azért ez így nem igaz. – nézett rám.
De. Pedig ez igaz. Attól, hogy másokkal is beszélek, vagy lógok velük, még nem jelenti azt, hogy a barátaim…
- Azok, vagyis Ők, nem értenek meg. Teljesen különbözök tőlük. - panaszkodtam tovább
- Hát igen. Te jó fej vagy, míg ők bunkók. - Jól esett, hogy ezt mondta Wendy, bár tudtam, ez nem igaz.
- Kösz. Mikor indultok?
-A koncert előtti nap...úgyhogy ma láttam utoljára Louis-t – hajtotta le a fejét.
Hát egyrészt sajnálom is, de hát mit várt? Hogy egyből belészeret, és ott hagyja a karrierjét? Most, tényleg. Nem bántásból, de úgyse valószínű, hogy látták volna egymást a koncert után.
- Na és holnap, az arénánál? Ő ott lesz a jegyeddel. Igaz nem mész a koncertre, de akkor még tudnál vele dumálni. – próbáltam azért bíztató lenni, mint ahogy egy baráthoz illik.
- Igazad van...
- És történt valami érdekes, míg én távol voltam? – kíváncsiskodtam-.
- Hát… Aranyos srácnak tűnik. Meghívott fagyizni… - mosolyodott el.
- Na, hát ez tök jó! – löktem oldalba
- Hát, igen. Az.

Ezzel nagyjából le is zártuk a témát.
Felnéztünk a közösségi oldalakra, lefutottuk a megszokott köröket stb. majd úgy döntöttünk, hogy keresünk valami jó filmet és megnézzük. A választásunk végül a Démonok Között-re esett, amit én személy szerint végig untam…
Wendynek tetszett, hát oké. Kinek mi ugyebár.

*

- Hmm… Tudod mit? – kérdezte barátnőm. – Rá keresek a neten Louisra. De csak ha nem bánod…
- Hát, felőlem… - hagytam rá.
10 perc keresgélés után meg is találta a megfelelő személyt és a megfelelő oldalt.
- Nos?
- Na jó, na jó, na jó…Egyet tippelhetsz hol lakik!
- Uhm… Hagyj már nincs hozzá idegzetem. Gondolom ott ahol sok hozzá hasonló…
- Londonban. Érted? Londonban! – nézett rám csillogó szemekkel.
- Túl sokat képzelsz bele ebbe az egészbe… London nagyváros, Ő meg most is épp koncertezik, turnézik, járja a világot…
Kezdett elegem lenni a témából, és abból, hogy még ilyenkor sem tud rám koncentrálni. Oké, tudom és megértem, hogy most Louison jár az esze, de hahó, hamarosan elválnak útjaink! Fú ilyenkor de fel tud húzni…
 - Menjünk biciklizni. Unatkozom. – Mondtam csak úgy figyelem elterelés képpen. Legalább kiszellőztetem a fejem mielőtt még olyat mondok, amit nem kellene…
- Ilyenkor? Hát… Menjünk. – kelt fel az ágyról.
Elindultunk, először még haza mentünk az én biciklimért,ami már magában egy jó kis séta volt. És még élveztem is. Nem volt túl zajos a környék, és a levegő hőmérséklete is éppen megfelelő volt.
Miután megvoltunk elindultunk, és „irány a messzeség.” Ilyenkor mindig szabadnak érzem magam. Elmondhatatlan érzés kiszabadulni a szürke hétköznapok fogságából...