13. The night dreams

Sziasztok! :D Nem akarok itt sokat dumálni, csak pár megjegyzésem van :) Szóval ez csak egy kis rész lett, ami nem lett olyan részes rész :D De azért remélem ez is fog tetszeni. És írjatok komikat lécci, mert nekem nagyon sokat jelent az, hogy megírjátok nekem a véleményeteket. Őszintén, én jobban szeretem olvasni a véleményeteket mint bármilyen blogot. :) Jöhet hideg meleg. ;)♥Good Reading! ♥

Van, hogy az ember elgondolkozik, ha rossz éri. De van, hogy nem. Én ma megtettem. Miután teljesen egyedül maradtam a szobában, kicsit jobban szemügyre vettem. Nem volt túl nagy, de túl kicsi sem. Pont jó. Elsőnek az erkélyt néztem meg. Kinyitottam az ajtaját, és kiléptem, London esti sötétségébe. Annyira más volt, mint ahonnan jöttem. Két kezemmel megfogtam a korlátot. Szemeim akaratlanul is végig pásztázták a várost. Egy ponton elidőztek egy kicsit. Egy távoli ponton, amit még tisztán lehetett látni. A Big Banen. A számlap alapján este 9 volt. Milyen gyorsan repül az idő…
Hangosat sóhajtottam, majd lekuporodtam, a fal tövébe. Át kellett gondolnom a mai napot. Mostanában elég sokat gondolkozom el a történteken. Régen ezt sosem tettem. Ez egy furcsa változás az ’életemben’. Annyira sokkolt engem, ami ebben az 1 hétben lezajlott. Mintha egy latin amerikai sorozatba csöppentem volna bele, amiben én vagyok az főszereplő. Úgy érzem, most minden körülöttem forog. Nem jó értelemben… Mindenki csak rám figyel, értem aggódik és sajnál. De nekem nem kell a sajnálatuk. Nekem ez nem tetszik. Utálom, hogy ez történik. Mikor meghaltak a szüleim, azt kívántam, bárcsak ne velem történne, és minden másképp alakult volna. Hát most is ugyanezt kívánom. Csak akkor még gyerek voltam. Hittem, hogy meglehet változtatni a világot, de mára már felnőttem és beláttam, annak semmi értelme, hogy ’kívángassunk’ mert ami megtörtént, azon nem lehet változtatni. Ha a sors így akarta, el kell fogadni. Még ha nehéz is. Fáj, de ez így van rendjén.
Felnéztem a Hold ezüstösen csillogó kerek formájára. Könnybe lábadt szemeimtől homályosan láttam, de nem zavart. Tekintetem levezettem a karomra. Még a sötétben is jól kivehető volt a fehér kötés rajta.  Tudtam, hogy ez örökre megmarad. Elmosolyodtam a gondolaton, hogy ez lehetővé teszi, hogy sohase felejtsem el a múltam. Behunytam a szemem, de egyből ki is pattantak, ahogy bekúszott az elmémbe Harry és a göndör fürtjei.
Vajon ez neki jó? Élvezi, hogy még jobban tönkre tehet? Már most tudom, hogy Harryvel vigyáznom kell. Mert ő egy vadász típus. Ezt az előbb bebizonyosította. Kissé felkavart, amit Harry művelt az imént, de ez eltörpült amellett, amik ebben az 1 hétben velem történtek. –néha nem értem magam. Egyszerűen nem voltam képes haragudni Harryre. De ezt nem ismételheti meg. Különben megismeri a bosszúm.
A körmeimet néztem, amik neon sárgán világítottak a sötétben, és közben akarva akaratlanul kidugtam a nyelvem. Ez egy furcsa szokásom. Ha valami vicces történik, vagy viccesre gondolok, kényszeresen kidugom a nyelvem… Emlékszem Edemék mindig csesztettek, hogy ne csináljam… Régi szép emlékek.
Éreztem, ahogy egy könnycsepp végig folyik az arcomon. Nem töröltem le, hisz’ most csak magamban vagyok. Mert ha magamnak sem merem bevallani az érzéseim, akkor kinek?
Kezdte csípni az arcom a hideg levegő, így felálltam és bementem a szobámba. Úgy döntöttem majd csak holnap pakolok ki. Előtúrtam a bőröndöm aljáról a pizsim, ami világoskék színű volt, de a felsője egy kicsit sötétebb színű pántos trikó volt, majd át vettem. Gyorsan megcsináltam az ágyam, majd lefeküdtem és megpróbáltam elaludni. Viszonylag gyorsan ment, de kicsit sem volt szórakoztató, amit álmodtam.
Egy kietlen utcán álltam. Látszólag egyedül voltam. De éreztem, hogy van valami, vagy valaki a közelben, aki engem figyel. Szívem olyan hangosan vert, hogy attól féltem meghalja valaki. Az eső vadul ostromolta az aszfaltot. Az utcán csak egy lámpa világított. Pont ott ahol Én álltam. A többi részén a sötétség volt az úr. Éreztem, hogy figyelnek. Lassan haladtam hátrafelé, egészen addig, amíg mindkét kezemmel meg nem érintettem a lámpa vastag fém csövét. A fénykörön kívül két vörösen izzó szempárt láttam. Kezeimmel immár teljesen megmarkoltam a mögöttem álló lámpa csövét. A két szempár egyre közeledett, mígnem teljesen beértek a lámpa adta fénykörbe. Most már tisztán láttam egész testüket. A szívem a torkomban dobogott, amint sikerült beazonosítanom a két személyt, bizarr külsejük ellenére.
Az egyik Edem, a másik pedig Rayen volt. Mindkettőnek, piros szemei voltak, hegyes fogai és szájuk sarkából vér folydogált lefelé. Ha nem láttam volna hártyás, pikkelyes kezeiket, akkor biztos, hogy vámpírnak azonosítottam volna be őket.
Mindketten előre nyújtották felém a kezeiket, és kicsit se megnyugtató hangon szóltak hozzám, mikor már csak pár méterre voltak.
- Vaalaancy! Gyeree velüünk! – nyújtották el a szavakat.
- Dehogy megyek! –Húzódtam még hátrébb. –Hagyjatok békén!
Hátrapillantottam, valami menekülési lehetőség után kutatva, ám megéreztem a vállamon egy ragacsos kezet, amely maga felé fordított. Egyre közelebb jött. Teljesen lefagyva álltam előtte.  Most el fognak vinni magukkal. Nem mintha nem lennék velük szívesen, de ez a külső megrémisztett.
De ekkor egy furcsa fordulat következett be. Edem – aki fogta a vállam – Hideg, véres ajkait az enyémnek nyomta, és megcsókolt.
Egy rántást éreztem hátulról – és az álom szertefoszlott. Ott feküdtem a szoba padlóján Éreztem, hogy remegnek a végtagjaim. Egy ponton meleget éreztem a jobb kezemen. Mi ez?
Oda vezettem tekintetem.
- Hát te? – kérdeztem remegő hangon a melegség forrásától. Zayntől.
- Csak…Csak megnéztem, jól vagy-e. Azt hittem van itt valaki. – húzta el a száját.
- M-miért lenne? – toltam fel magam ülő helyzetbe.
- Nem tudom. Csak azt hallottam, hogy „dehogy megyek! Hagyjatok békén!”
-Ó. - Csak ennyit bírtam ki nyögni. – De most már megbizonyosodtál róla, hogy nincs itt senki. Szóval…
- Oké értem a célzást. Már itt sem vagyok. – felállt és az ajtóhoz ment.
Onnét még egyszer visszanézett.
- Ha gondolod, holnap elvihetnélek arra az elvonóra. –mosolygott.
- Aha. Jó. Köszi. – nyújtottam el a végét.
Fejével biccentett egyet, majd távozott a helységből.
Feltápászkodtam a földről, és visszamásztam az ágyba. Arról, hogy hogyan kerültem oda, fogalmam sincs.
Ránéztem az órára. Már hajnali 2 volt. Zayn vajon már aludt? Remélem nem ébresztettem fel. De kedves tőle, hogy felajánlja, hogy elvisz.
De mégis mi volt ez az álom?
Egyáltalán milyen lények akartak lenni Edemék? És miért álmodtam azt, hogy megcsókol?
És hova akarták, hogy mennyek velük? Talán azt akarták, hogy én is haljak meg? Hogy együtt legyünk? Dehogy. Biztos, hogy nem. Ők sosem akarnának nekem rosszat. Vagy a halál tényleg megváltás? Lehet, hogy nem fáj? Lehet, hogy mégis jó?
Valancy ezt fejezd be! – szólt egy kis hang a fejemben. Úgy döntöttem ma hallgatok a kis hangra és nem fixírozom tovább ezt az egészet. Úgyis biztos csak azért álmodtam ezt, mert nem ettem semmit…
Egy nagyot sóhajtottam, majd átfordultam a másik oldalamra.  Behunytam a szemem és megpróbáltam valami szépre gondolni, és elaludni.
Sikerült is.
-Anya! – rohantam oda anyukámhoz, aki épp most lépett be az ajtón. Kezeiben nagy utazó táskák voltak, amiket egyből eldobott mikor meglátott engem. Hatalmas kezeit kitárva várt, amíg oda érek hozzá, majd hirtelen felkapott az ölébe, és megölelt. Több millió puszit nyomott az arcomra. Legalábbis nekem annyinak tűnt. Nagyon boldog voltam, hogy anya megjött. Anya letett a földre és a mögöttem álló férfira nézett. Apára. Egy öleléssel és egy csókkal köszöntötte.
Ez után apa segített felvinni anya cuccait az emeletre, a szobába. Letette az ágyra, majd azzal az indokkal, hogy valakinek főznie is kell kiment a szobából. Én ott maradtam és segítettem anyunak.
Anyának természetes vörös haja volt, mely a háta közepéig ért. Egyenes volt, mint nekem. A szemei kékek voltak, és arcát szeplők borították.
Egyedül az egyenes haj, orr és a kék szem az, amiben hasonlítottam rá. A többi vonásom apától örököltem. A világos barna hajat, az arcvonalam és a borzalmas humorom…
- Kicsim, elvigyelek balettre?
- Ühümm.
A kép elhomályosult, és mikor újra kitisztult, már az autónkban ültem a magasítón.
A fák viharos gyorsasággal száguldoztak el mellettünk. Majd anya leparkolt egy számomra már jól ismert épület előtt. A sportcsarnok előtt. Kiszálltam a kocsiból és anya kezét fogva bementem. Az öltözőben felvettem a dresszem a tütüm és a balett cipőm, ami még nem volt olyan, mint a rendes táncosoké. Mikor ezzel végeztem oda siettem anyához, aki épp a balett tanárommal beszélt. Meghúzogattam a pólója szélét, mire felém fordult. Rámutattam a hajamra és megfordultam. Vette a célzást, és egyből felkötöttem kontyba.
Az óra elkezdődött. A kép megint elhomályosult, majd újra kitisztult. Ugyanott álltam, csak már nem 9 éves voltam, hanem 15. Az órának pont vége. Megyek ki a többi lánnyal együtt a teremből, és nevetgélve az öltöző felé vesszük az irányt.
Aztán újra anya kocsijában ülök, de ezúttal apa is ott van…
- Valancy! Valancy kelj fel! – Zavarta meg az álmom Louis.
- Ó Louis köszönöm! – mosolyogtam fáradtan. Ez nem egy ironikus köszönöm volt. Ez szívből jött, mert nem hagyta, hogy az álmom befejezze magát. Én már tudtam mi a vége. És nem akartam látni… Ez volt életem legrosszabb napja, és nem akartam újból átélni. Még úgyse, hogy csak álom.
- Kékség, te jól vagy? – nézett rám Louis egyszerre zavarodott, értetlen és egyben vidám tekintettel.
- Persze! – mosolyogtam. De olyan őszintén, hogy még az álmom is teljesen elfelejtettem.
Louis kiment, és én előkotortam a táskámból egy tiszta fehérneműt és egy sötétkék-fekete csíkos, háromnegyedes ujjú pólót. Felvettem hozzá még azt a gatyát, ami tegnap rajtam volt, hiszen még nem piszkos. Rá néztem az órára. Már 9 volt. Épp itt az ideje felkelnem, ahogy Louis is megmondta az elöbb.Ki léptem a szoba ajtaján, majd lementem a lépcsőn, azzal a céllal, hogy megkeressem a konyhát.
Louistól kaptam pár instrukciót, hogy merre találom. De igazából anélkül is megtaláltam volna. Hiszen csak a hangok után kéne mennem. Beléptem a konyhába, és 5 fiú, mosolygós tekintetével találtam magam szemben. Erre nem tudtam mogorva arcot vágni, és őszintén, nem is akartam.

Ui.: Ha tetszik a blogom, vagy érdekel a folytatás, netalántán értesülni szeretnél az új részekről (hogy áll, mikor lessz fent stb.) Akkor csatlakozz a blog fb. csoportjához DWBH- A Blog :'D ♥ vagy  kattints a lap alján található feliratkozás a webhelyre gombra. De bloglovin' on is követhetsz. Ezt a lap szélén találod meg fent a blog archívum felett. ;) ♥

12. I'm here

Eyaa megjöttem :) A részről csak annyit, hogy két nap alatt írtam, bár szerintem nem lett olyan vészes. :) Sőt még hosszabb is lett mint szokott. És még annyit, hogy élek az írói szabadságommal, ezért ne ítéljetek el :D És megnyugtatás képp'  Harry nem teljesen ilyen a valóságban. -Remélem- Ehh :D ♥Good Reading! ♥

- Valancy! – kiáltott hátra Louis, aki már épp’ leszállt volna. – Valancy! Ne mondj semmit!
Ijedtséget tükröztek kék szemei, ellentétben velem. Ugyanis rólam teljesen lerítt, hogy nem értem az egészet.
- De hát meg se szólaltam! – kiáltottam vissza, de ezt már nem hallotta.
- Firkászok baby. – Suttogta valaki a fülembe. A meleg lehelettől kirázott a hideg. De így már teljesen érthetővé vált Louis előző kérése.  Jobb kezét a hátamra tette, jelezve hogy áljak arrább hogy leszállhasson. Göndör fürtjei csiklandozták az arcom, ahogy elhaladt mellettem. Én még a döbbenettől megdermedve álltam az utastérben. Ebbe még bele sem gondoltam. Hisz’ ők híresek, te jó ég!
A szívem vadabbul kezdett kalapálni erre a megállapításra. Ugyanis; ha ezek megtudják, ami itt zajlik, nekem annyi az fix!
Nem nem nem! Engem ugyan nem zaklatnak ezek az újságírók, se a srácok rajongói. Hogy azt hallgassam, hogy én pl.: csak ártok a bandának? Vagy miattam lesznek rossz emberek? Aha, nekem erre nincs szükségem kösz. Összeszedtem a gondolataimat, majd kiléptem a fiuk gépének ajtaján, a borongós hangulatú Londonba. Amint ráléptem az első lépcsőfokra, vakuk villanása vakított el, aminek következtében félreléptem és a cuccommal együtt a földre gurultam. Nem estem nagyot, és egyáltalán nem is fájt. Kinyitottam a szemem, de még mindig erőteljes vakúk villogtak. Kezem az arcom elé tartottam, úgy próbáltam felállni. Két erős kéz ragadta meg a karom és húzott fel a földről. Hunyorogva megállapítottam, hogy Louis és Zayn volt az. Azt is meg sikerült állapítanom, hogy Liam és Niall a cuccaim szedik fel a földről, míg Harry az újságírókat próbálja lekoptatni.
Fél kezemmel még mindig az arcomat takartam, mikor megéreztem, egy, az előbbinél sokkal erősebb kezet a jobb karomon. Maga elé húzott és szorosan tartott, miközben próbáltunk kiszabadulni a tömegből.
- Állj! – kiáltott utánunk valaki. –Álljon meg kérem!
Kicsavartam a kezem a testőr erős fogásából és a középső ujjamat felmutatva egy „jobb lesz, ha meghúzod magad, mert olyat kapsz” nézéssel társítva faképnél hagytam mindenkit. A fickó, aki az előbb fogott most megzavarodva bámult utánam.

*Louis*
Zaynnel egymásra néztünk, majd a fiúkhoz siettünk és a kamerák kattogása és a riporterek őrült visítozása közepette kikászálódtunk a tömegből. Egyenesen a kocsi mellett álló Paulhoz mentünk. Bepakoltuk Val. cuccait és a sajátjainkat, mikor is feltűnt, hogy hiányzik valami. Vagy inkább valaki. Félve néztem körbe, de semmi. Aztán gyanús pillantásokat vetve közelebb léptem Paulhoz, és hát, rákérdeztem.
- Nem láttad valahol Valancyt? – néztem rá gyanakodva.

- De. Arra ment. – mutatott a háta mögé.
- Tessék?! – hebegtem lepetten és indultam el a mutatott irányba.

Befordultam egy sarkon, majd még egyen és még egyen, aztán egy kereszteződésnél megálltam, hogy körülnézzek, de semmi.
A hátam mögül fékcsikorgást hallottam, majd az immáron mellettem álló autóból egy ismerős hang szólt ki. Harryé. Beszálltam a hátsó ülésre. Liam vezetett Harry pedig az anyósülésen ült. Niall és Zayn mellé ültem én. Könyökömet az üvegnek támasztottam és kezemmel beletúrtam a hajamba.
- Nyugi haver, meg keressük. – bíztatott Hazz.
Nagyot sóhajtottam. A lámpa zöldre váltott és mi elindultunk. Az Eastern Perimeter Road-on kezdtük. Végig mentünk az East church Road-on a Vanguard Way-en és az Ensign Close-on. De még csak nyomát se láttuk. Körbe kérdeztünk pár embert az utcán, de ők se látták errefelé. Úgy döntöttünk a srácokkal, hogy beljebb megyünk a város felé. Kitartóan néztünk ki az ablakon, és álltunk meg 5 percenként megkérdezni valakit hogy nem látta-e.
„Végül is nem juthatott messzire” ismételgettem magamban.
- Lou. Próbáltad már hívni? – nézett hátra Liam
- Nincs meg a száma! – közöltem kétségbeesetten.
- Paulék is keresik, nyugi.
Szemeim lehunytam és inkább magamba fojtottam ideges megjegyzéseim. A jobb lábam őrült tempójú dobolásba kezdett a kocsi padlóján. Nagyokat lélegeztem és próbáltam megnyugodni.
- Nem lenne gond, ha legalább tudná merre lakunk. – mondtam ki hangosan a fejemben motoszkáló legfontosabb gondolatot.
- Nyugi haver, biztos megkérdez valakit, vagy mit tom’ én – nézett rám Harry is.
- Nem fog! Ebben biztos vagyok. Lassíts Liam! Őt megkérdezem én. – tereltem a szót, és lehúztam az ablakot. Egy elég fiatal lány mellett álltunk meg. Talán 17 lehetett.
- Szia. Bocsi a zavarásért, de nem láttál errefele egy világoskék hajú és zöldeskék szemű lányt? A szája bal felén van egy piercing és kb. 170 cm magas. Fekete csőnadrágot viselt és egy fekete Hello Kitty-s póló volt rajta.
Egy percig gondolkozott, aztán bólintott egyet.
- De. De igen láttam. Kb. 10 perce jött el mellettem. Idegesnek tűnt, és a telefonjával babrált. Őő asszem az Elmdon Road-on láttam.
- Istenem el sem tudod képzelni mennyit segítettél. Köszönöm.
- Szívesen Louis. – Mosolygott rám kedvesen. Meglepetésként ért, hogy a nevemen szólított.
- Öö kérhetek egy autogramot? – kérdezte félénken.
- Hát-hát persze. – dadogtam.
Harry már elő is vett egy papírt a kesztyűtartóból, és körbe adta a fiuknak, hogy írják alá. Én is oda firkantottam egy „Louist” és kiadtam a lánynak. Eddig fel sem tűnt, de egy fehér póló volt rajta amin a banda képe virított. Vajon csak nekem nem tűnt fel?
A lány megköszönte és elment.
- Fiúk, induljunk! – adtam ki a parancsot.
Liam azonnal a megadott út felé kanyarodott. Végig mentünk, de semmi. Hát persze 10 perc sok idő. Lefordultunk balra, hátha arra ment. És igazunk volt.
Egy buszmegállóban ücsörgött és lóbálta a lábát. Egyáltalán nem látszott idegesnek.
Kiszálltam a kocsiból és hozzá siettem.
- Na végre hogy megvagy! – sóhajtottam fel megkönnyebbülten.
- Hiányoztam? – kérdezte cinikusan.
Esküszöm nem értem ezt a csajt. Csak úgy szó nélkül lelép egy olyan városban, ahol most jár először, és azt se tudja, mi merre van. Közben halál nyugodtan itt ücsörög, és még képes így beszélni velem! Nem hogy örülne, hogy megtaláltuk!
- Szállj be a kocsiba – mondtam nyersen, és megragadtam a karját.
- Ahh és mégis hogy fogunk beférni az autóba?
Jogos a kérdés, de nem nyerhet Ő.
- Srácok, húzódjatok össze, hogy Val. is beférjen.
Niall és Zayn közelebb húzódtak egymáshoz amennyire csak tudtak, így elég nagy helyet biztosítva nekünk. Beültünk és elindultunk. Nem mondom, hogy kényelmesen utaztunk, és azt se hogy jókat beszélgettünk, mert nem így volt. Egész útón csendben ültünk egymás mellett. Senki sem szólalt meg. Aztán egy negyedórás kocsikázás után befordultunk a „One Direction rezidenciára”
Kiszálltunk és kivettük a csomagokat a csomagtartóból.

*Valancy*
A bőröndömmel együtt léptem be a házba. Óriási volt. Szerintem ilyen nagy házban még nem is jártam.
- Gyere, megmutatom a vendégszobát, ahol te leszel majd. – mosolygott édesen Zayn
Bólintottam és követtem fel az emeletre. Egy tágas szobába vezetett. A falak citromsárgára voltak festve. A bútoroknak nem volt különösebb színe, egyszerű világos barna volt. Volt egy erkély is. Ezeken felül volt bent tv. és egy óra a falon. Ja, meg persze egy ágy. „Hát, még jó hogy.” Mosolyodtam el, amit szerencsére nem vett észre Zayn.
A csomagomat letettem az ajtó mellé, majd Zaynhez fordultam.
- Öhm… Megpróbálok nem a terhetekre lenni.
- Ne hülyéskedj, szívesen látunk.
- Azért ez kicsit fura, nem? – húztam el a szám
- Mármint mi? – mosolygott rám kedvesen.
- Hát, hogy ti híresek vagytok én meg egy senki, és mégis befogadtatok. – hajtottam le a fejem
- Ne mondj ilyeneket!
- És arra gondoltatok már mit fognak ehhez szólni a rajongóitok?
- Igen. De nem érdekel. A lényeg hogy evvel segíthetünk neked.
- Na jó, de miért akartok segíteni nekem?
Megrántotta a vállát.
- Most megyek és én is kipakolok. Majd később beszélünk. – köszönt el, de mintha teljesen máshol járna… Fura. De nem az én dolgom. Köszöntem neki, és mikor becsukódott mögötte az ajtó, lehuppantam az ágyamra.
Tényleg nem értem. Miért? Miért fogadtak be? Egyáltalán Zayn hogy talált rám? És vajon én mért nem haltam meg? Hisz’ annyit vettem be, mint Ray. Akkor meg? És miért pont így alakultak a dolgok? Úgy értem, Edemnek miért kellett meghalni? Wendynek miért kellett eljönnie? Rayen miért szeretett bele Wendybe? Miért haltak meg a szüleim? Miért adták örökbe a bátyám? És én miért lettem ilyen?
Túl sok a ’miért’ az életemben. Már ha ezt annak lehet nevezni.
Időközben könnyek gyűltek a szemembe. Túl sokat szenvedtem. A sors mindig engem büntetett. De miért? Nem voltam rossz. Engem az igazságtalanság tett azzá, ami vagyok. Egy drogos senkivé.
Kopogtattak. Gyorsan letöröltem a könnyeim, és kinyitottam az ajtót.
Ha egyedül vagyok, nem gond, ha sírok. De mások előtt soha. Ray szerint ez gyengeség. És ő is megmondta, én erős vagyok.
- Harry? Öhmm szia – köszöntem félénken. Rám mosolygott.
- Bejöhetek? – kérdezte, és eltolta a kezem az ajtótól, így utat nyerve magának.
Leült az ágyamra, és mutatta, üljek le mellé. De inkább megálltam előtte keresztbe tett kezekkel.
- Jól felb*sztad Louis agyát! – nevetett.
- Pedig nem akartam. Őt nem. – hajtottam le a fejem
Felállt és közelebb jött. Pár centire állt tőlem mikor a fülembe súgta; nyugi, nem vészes, csak kérj tőle bocsánatot. A végét elnevette. Lepetten néztem Rá.
Csak hebegni tudtam.
- M-most?
- Hát, rá ér később is. – kacsintott, és megragadta a csuklóm.
Ijedten néztem rá. Egyik pillanatban még álltam a másikban pedig az ágyon feküdtem.
- Harry mit csinálsz? – próbáltam felülni az ágyon, de csuklómat erősen a fejem mellett tartotta.
- Nem emlékszem Akkor milyen volt. – felelte, és én tudtam, arra gondol mikor egy buli után együtt mentünk fel hozzájuk.
- De Harry szállj, le, rólam! – próbáltam lerázni magamról, sikertelenül.
- Jobban szeretem csendben csinálni. – suttogta a nyakamba, aminek hatására kirázott a hideg.
- Harry, hagyj engem békén! Felejtsd el azt az estét! – emeltem fel a hangom.
- Csss! – mosolygott rám pimaszul. – Mondtam már, hogy kevesebb ruhával jobb?
- Sikítani fogok!
- Azért nem akkora a méretem…
- Ha! Ha! Ha! – forgattam meg a szemeim. Eddig felettem támaszkodott, de most lejjebb ereszkedett. Így még ruhán keresztül is éreztem merev férfiasságát. Még lejjebb jött és hozzám nyomta egész alsó testét. Majd felemelkedett és megismételte mozdulatát. Egy halknyögés hagyta el a szám.
Ennek ellenére nem tetszett, hogy akaratom ellenére teszi mindezt. Erőt vettem magamon, és sikítani kezdtem. 
Harry azonnal lepattant rólam. Csuklómnál fogva felrángatott az ágyról, megpofozott és a földre lökött.
- Hülye ribanc! – morogta, majd leguggolt mellém. – Ne merd elmondani senkinek! Különben…- De ebben a pillanatban belépett az ajtón Louis.
- Mi történt? – nézett ránk. – Sikítást hallottam.
Harry nyugodt arccal fordult felé.
- Semmi, csak beszéltünk kicsit. Az ágyon ültem a falnak támaszkodva, ő pedig velem szemben guggolt és az előbb megcsúszott ás hátra esett. Nem tudtam elkapni. De nem esett baja, ahogy látom. – felállt a földről és lenyújtotta nekem a kezét, hogy felhúzzon. – Megijedt, és ezért sikított.
Döbbenten hallgattam a meséjét. Hihetetlen, hogy képes ilyet hazudni.
Louis kérdőn nézett rám. Ahogy Harry is. Mind ketten azt várták, hogy megerősítsem az imént elhangzottakat. Nem tehettem mást, hiszen még csak most jöttem, nem akartam, hogy egyből miattam ugorjanak össze a srácok. És megmondom, kicsit megijedtem Harrytől is.
- I-igen, így történt. De, öhmm kemény a földetek. – nevettem fel kínosan.
- Értem. Hazz. Ki mennél egy kicsit?
- Persze. – Az ajtóból még egy utolsó pillantást vetett rám, ami egy „ne merd elmondani” pillantás volt.
Louis megvárta, míg becsukódik Harry mögött az ajtó és csak utána szólalt meg. Bár láttam kicsit habozik. Éreztem, hogy zavarban van. Én is abban voltam. A Harryvel történtek nem mondanám, hogy annyira meglepett volna, de mégis.
- Minden rendben, Kékség?
- Pe-persze miért? – próbáltam egy mosolyt erőltetni az arcomra.
- Miért mentél el? – Kék szemeivel olyan áthatóan nézett rám, mintha belém látna.
- Hát, nem tudom. – Túrtam bele a hajamba – Ideges voltam, mert lefényképezték, ahogy leestem a lépcsőn – nevettem el a végét.
Louis is csatlakozott hozzám.
- Ja és bocsi, hogy csak úgy szó nélkül leléptem.
- Semmi baj – dobott felém egy bíztató mosolyt.

*Harry*

Az ajtóból még küldtem egy szúrós pillantást Valancy felé, aztán becsuktam magam mögött az ajtót.
Nem tudom mi ütött belém. Ez nem vall rám. Én nem ilyen szoktam lenni.
Nem tudom, mi van benne, de bármi is, nagyon beindított az előbb.
Most ellenkezett, de biztos vagyok benne, hogy csak azért, mert nem egyedül voltunk a házban. Csak félt, hogy valaki meglát minket. Ennyi az egész. Hiszen senki sem tud nemet mondani Nekem.
Bementem a szobámba, és elkezdtem kipakolni a bőröndöm. Remélem, nem mondja el Louisnak. Csak nem olyan hülye. Igaz megfenyegettem, de nem hiszem, hogy képes lennék bántani egy lányt. Csak reménykedek, hogy most nem fél tőlem. Hiszen az egyikünknek se lenne jó.

Ui.:  Örülnék pár kominak ;) És ha tetszik a blogom, vagy érdekel a folytatás, netalántán értesülni szeretnél az új részekről (hogy áll, mikor lessz fent stb.) Akkor csatlakozz a blog fb. csoportjához DWBH- A Blog :'D ♥ vagy  kattints a lap alján található feliratkozás a webhelyre gombra. De bloglovin' on is követhetsz. Ezt a lap szélén találod meg fent a blog archívum felett. ;) ♥

11. Travel

Hallooo :) #kicsitrövidlettsorry Noshaaam (nos-hát- a szerk. xd) hétfőn táborba megyek, szóóval szerintem két hét múlva szerdán jön az új rész :) Amúgy sajnálom hogy késtem csak nem tudtam írni, mer vagy nem volt ihlet vagy a tesóm nem hagyott. Na de ez most mellékes. Jajj és még valami mielőtt folytatnám a blogot. Az egyik barátnőm megkért, hogy tegyem ki az oldalát a blogomra. Vámpírunk a Gyerekcsősz  Előre is megköszönném, hogyha lájkjaitokkal segítenétek beindítani az oldalát. :) ♥♥ És hát akkor

♥Good Reading! ♥

Már három nap telt el, azóta, hogy megtudtam, Londonba kell mennem. Még mindig nem tudtam teljesen megemészteni, hogy 5 fiúval fogok élni.
Az érzelmi kirohanásaim még tartanak. Nem akarnak elmúlni. Nem is baj. Legalábbis így esélyem sincs elfeledni Edemet és Rayent. Bármennyire is fáj az űr, amit maguk mögött hagytak, én őket elfeledni, SOHA! Ezt tudomásul kell venni. Az a fájdalom, amit a haláluk okozott, azt hiszem megerősített, és most már tudom. Tudom, hogy milyen rövid az élet, és ki kell használnom minden egyes percét. Az örömöt és a szomorúságot. A fájdalmat és a szenvedést. Könnyeket és sebeket. A bizalmat és feledést. A jó pillanatokat és a rosszakat. Egyszóval; Mindent.
Na jó el kell kezdenem készülődni. Reggel haza engedtek, így már otthon vagyok. A szobámban ülök és bámulok ki az utcára. Borús kint az idő, és úgy néz ki esni is fog.
Megfogtam a bőröndöm, ami már vagy egy órája az ágyamon fekszik, és elkezdtem pakolni. Bele raktam a legtöbb holmim, mint pl.: ruhák, cipők, fogkefe stb, és ami a legfontosabb. Amit sosem hagyok otthon, ha hosszabb távra megyek. Cseresznyét, a macim. És beraktam az útra egy tábla oreo-s csokit. Tudjátok, mert az endorfint termel. /boldogság hormon-a szerk./  És senkinek se fogok adni belőle muhahahaha!
Nincs sok cuccom, mégis alig bírtam behúzni a táskám. Aztán még egyszer utoljára – legalábbis egy időre – leültünk a konyhába és a nagyi sütötte piskótát majszoltuk, miközben megbeszéltük a jövőt. Szóval hogy mit kell tennem.  „Mindent elmondtam Louisnak is, de azért neked is elmondom” meg „légy jó és vigyázz magadra!” Meg a „Semmi rosszat ne haljak rólad!”  És a „Ha baj van, csak hívj!” Féle szövegeket sem hagyhatta el.
Aztán kiindultunk a reptérre. Nem könnyen hagytam itt az ‘életem’ egy részét, de tudtam, hogy ahová megyek, ott újra kezdhetek mindent.
A reptéren Louis és Zayn fogadott. Nem lepődtem meg, mikor arra ösztönöztek, hogy ismerjem meg a többieket is. De ehhez nem volt se kedvem se idegzetem. Azért csak mégis oda rángattak. Immáron elköszöntem a nagyitól, aki már le is lépet. Szép, mondhatom. De ez kicsit megnevettetett.
- Mi olyan vicces? – kérdezte Zayn. Ó tehát megint hangosan röhögtem „magamban”
- Semmi. – feleltem mogorván.
- Akkor jó! – felelte mosolyogva.
- Hali – köszöntem, mikor már szemben álltam a többiekkel.
 Mind hárman feltűnően végig mértek, majd bemutatkoztak és egy-egy öleléssel üdvözöltek, ami igencsak meglepett. Egy fintorral jutalmaztam a kedves gesztust. Épp itt az ideje, hogy én is szemügyre vegyem jövendőbeli lakótársaim. Igen, egy szőke, egy göndör és egy… Állj! Göndör?
A szemeim visszakaptam a srácra. Azt hiszem el is sápadtam a felismerésen. A szívem vadabbul kezdett verni. De talán nem vették észre.
- És téged hogy hívnak? – kérdezte Liam.
-Va-Valancy. – dadogtam még mindig a döbbenettől.
Mindenki kedvesen mosolygott rám. Ez olyan fura volt…
Gyorsan száműztem a fejemből a gondolatokat Harryről, és dobtam a srácok felé egy mosolyszerűséget.
-Na jó srácok, akkor indulhatunk? – kérdezte Zayn, mire mindenki bólogatni kezdett.
Én inkább hátul maradtam. Louis és Harry is csatlakoztak hozzám.
Körülvettek, mint a testőrök. Mindketten legalább egy fejjel magasabbak voltak nálam, pedig nem vagyok az az alacsonyfajta. Már láttam a gépet, mikor megéreztem magamon Harry erős karját. A derekamon volt és egyre csúszott lejjebb. Meglepődtem, de hamar észbe kaptam, és ezért tettem egy lépést Louis felé, egy kis távolságot tartva Harrytől.
Tekintete játékos volt, és egész a gépig engem stírölt.
Felszálltam és megpróbáltam a lehető legmesszebb leülni a fiúktól. A magány az én útitársam,és ez így jó. A rendőrök időközben megtalálták és visszaadták a telefonom. Mondhatni nem túl jó állapotban, de azért még használhatóan. Elő vettem a fülesem és be is indítottam Ed Sheerantól a kedvenc számom. A fejem neki döntöttem az üvegnek és bámultam, az egyre kisebbedő házakat. Remélem, utoljára járok itt…
Egész ’jól’ éreztem magam az út első felében. Senki sem zavart és így nyugtom volt. Ám egyik pillanatról a másikra belém nyilallt az a szörnyű hiány. Mélyen beszívtam, majd kifújtam a levegőt.
Nyugodj meg Valancy, nyugodj meg. – nyugtatgattam magam. Egy gyors ötlet hatására elővettem a csokit a táskámból, bár kicsit megolvadt, de ez segíthet.
A csoki elfogyott, de én még mindig rosszul voltam. Értsd a rosszullétem alatt : csontfájdalom, nyugtalanság és nagyon kellemetlen érzések…
Felálltam, hogy sétáljak egyet a repülőn. Egy pillanatig találkozott a tekintetem Louiséval, aztán megfordultam és kimentem az ajtón. Egy, az előzőnél sokkal kisebb helységben voltam. Ahogy elnéztem itt van a WC. Egy pillanatig elkapott a hányinger, de amilyen gyorsan jött olyan gyorsan ment is. Nem tudom mi ez, vagyis hát tudom, de ez egyre rosszabb. Áááh széthasad a kezem-lábam ááhh!! Mindez arra késztetett, hogy a földre üljek, és nagy levegőket vegyek.
Per percig így ültem annyi különbséggel, hogy már a szemeim is összeszorítottam, mikor ajtónyitódást hallottam. Felpillantottam és megláttam az ajtóban álló barna hajú kékszemű Louist.
- Hali. – köszönt nagy mosollyal az arcán, amit elég nehezemre esett volna most viszonozni. – Van nálam valami, ami segíthet.
Rá kaptam a tekintetem. Egy fehér dobozt húzott elő a háta mögül.
- A-az mi? – nyögtem ki reménykedve a szavakat.
- Gyógyszer. – felelte nemes egyszerűséggel. – Dr. Aniro adta.
Értetlen és egyben kíváncsi tekintetem láttán folytatta.
- Azért nekem adta kékség, mert így biztosan jó kézbe kerül, és nem csinálsz vele hülyeséget. – a mondat végén már látszólag közel ált a nevetéshez.
- Jó. Akkor kínzol még vagy…?
Most már tényleg nem bírta. Elnevette magát. Mi van, ennyire vicces lenne a szenvedésem? Na mindegy. A legkisebb gondom is nagyobb volt ennél. Mert ha nem tűnt volna fel, mindjárt beleőrülök az elvonási tünetekbe. Louis közben a kezembe nyomott két fehér tablettát. Lenyeltem, és szép lassan enyhülni kezdett a fájdalom és a többi. Louis megvárta, míg teljesen rendbe jövök és csak utána húzott fel a földről és invitált be, hogy társalogjak kicsit velük. Bele is egyeztem, mert nem volt kedvem egyedül ücsörögni az út hátralévő részében.
- Hali! Szia! Helló! Szia! – köszöntöttek a fiúk.
Köszönésképp én csak felemeltem a kezem és intettem vele egyet.
Abban a fél órában, amíg meg nem érkeztünk, hát hogy is mondjam, megtudtam róluk pár dolgot, és volt köztük olyan is, amit bár ne tudtam volna meg… Szó szerint, vagyis mégse szó szerint de szakadtam a röhögéstől. Huhh, be kell látnom, pár napja még nem gondoltam volna hogy a közeljövőben ilyen is lehetek. Ezzel még magamat is megleptem. Lehet jó hatással lesznek rám. Remélem.  De… Ennek ellenére, vannak bizonyos dolgok, amikben nem valószínű, hogy bármelyikük is tudna segíteni. És vannak olyan dolgok, amikben nem is akarom, hogy segítsenek. Mint például: felejtés.
A gép lassan leszállt és feltárult előttünk London. Tetszetős kis hely, de nem annyira hogy ilyeneket csináljak ; Ooohaa, meg aztaaa, meg áááá úristen London ááá stb.
Nem. Szép hely meg minden, de számomra ez is csak egy város.

ui.: Ha tetszik a blogom, vagy érdekel a folytatás, netalántán értesülni szeretnél az új részekről (hogy áll, mikor lessz fent stb.) Akkor csatlakozz a blog fb. csoportjához DWBH- A Blog :'D ♥ vagy  kattints a lap alján található feliratkozás a webhelyre gombra. De bloglovin' on is követhetsz. Ezt a lap szélén találod meg fent a blog archívum felett. ;) ♥