10. London?

Oké. Én megírtam. Próbálom minél izgalmasabbra, eseménydúsabbra, szórakoztatóra írni. Olyanra hogy tényleg lekösse a figyelmeteket. Nagyon remélem, jó úton járok afelé, hogy minél többetekkel megkedveltessem a blogom. ♥Good Reading! ♥

Napok óta ülök ebben a kócerájban. Talán már egy hete is. Az elvonás tünetei egyre jobban felismerhetőek. A napi 2x-es rohamaimtól már nem csak az orvosok mennek a falnak. Akárhányszor bejön egy nővér az ajtón, első mondatom: Csak egy kicsit! Csak egy kicsit adjon! Nem bírom ki nem érti?!
De még mindig szilárdan ellenállnak nekem. Sokszor a sírás kerülget. Fájdalmamban bömbölnék mint egy kisgyerek, de ilyenkor eszembe jut Ray, és én mindent megteszek hogy vissza tartsam. Ennek következtében üvöltözni és vergődni szoktam. Ki verem az ápolók kezéből a fájdalmat enyhítő gyógyszereket, és valahogy megpróbálok kárt tenni magamban. Zayn és Louis mindennap meglátogatnak, bár nem értem miért. Látom rajtuk, hogy valamit akarnak mondani, vagy kérdezni, de sosem teszik meg. Talán félnek a válaszomtól? Azt is látom, hogy a kórtermem előtt állva beszélgetnek a kezelő orvosommal, Dr.Aniroval. Feltételezem rólam van szó. Mama is mindennap bejött. Talán a vele való találkozás zaklatott fel mindig a legjobban. Idős arcán, a ráncok közt ülő két világoskék szem mélyén mindig felvéltem fedezni a csalódottságot. Ezt nem értettem. Miért csalódott vajon? Azért mert még élek? De akkor miért látogat meg? Talán kötelességének érzi?
De ennek ellenére aggodalom is volt a szemében. Viszont azt is észre vettem, hogy szemei vörösek voltak és fel voltak dagadva. Biztos voltam benne,hogy sírt. Egyik alkalommal megkérdeztem tőle; Mama, látom, hogy csalódott vagy. De miért? Miattam? 
Bólintott. Nem lepett meg, mégis rosszabbul éreztem magam. De mielőtt megszólalhattam volna:
-Igen, Valancy, miattad vagyok csalódott. Nem gondoltam volna, hogy idáig süllyedsz. Először a "barátaid" aztán a pia, bulik, piercing meg a kék haj. Most meg még drog is. Én tudom, hogy nem volt könnyű életed, de vajon mit gondolhatnának a szüleid rólad, ha még élnének?
-Nem nagyi! Ilyet ne mondj! A barátaim voltak azok akik mellettem voltak mindig.
-Én is melletted voltam! - vágott a szavamba
-Ümm.... Igen, de te nem pótolhatod se anyuékat, se a barátaimat!
-Azt is tudom. - mondta higgadtan. - És azt is, hogy miért lettél ilyen. Ne hidd azt, hogy azért mert nem szólok, nem is látom bogaram. És most erről ennyit. Pihenned kell! Az orvos is megmondta.
És ezzel ki is ment. Nagyjából ez történt három napja. De ma megint bejött.
-Jó reggelt kislányom. - Ébresztette fel.
-Ühhmhhüü - ez azt jelentette 'neked is'
-Tegnap beszélt velem az Dr.Aniro és az a két kölök.
Lepetten kerekedett ki a szemem, és egy csapásra elmúlt az álmosság is.
-Dr.Aniro felvetette az ötletet, hogy Londonban kezeljenek tovább, mert ott sokkal jobb ellátást kapnál.
Nem bírtam megszólalni. És a nagyi ebbe bele is ment?
-És én ebbe belementem, Valancy. Nehéz szívvel, de tudom, hogy neked ott jobb lesz. És már a szállásod is megvan. Annál a két srácnál fogsz lenni, amíg tart a kezelés.
-T-t-t-tessék?! - akadtam ki. -Szóval te rábízol két vadidegenre, akik nem mellesleg fiuk is?!
-Felajánlották, és nem vagyok abban a helyzetben, hogy a kezelésed mellet még egy albérletet is tudjak fizetni.
-De-de mivan ha megerőszakolnak, vagy megpróbálnak megölni?! - hitetlenkedtem. Mégis hogy mehetett bele ilyenbe? -Nem, nagyi! Én biztos nem költözök oda! De...Várjálcsak! Ha mindenképp Londonba kell mennem...Akkor csak is Wendyéknél vagyok hajlandó lakni!
-Wendy? Wendy mit keres Londonba? - nézett rám értetlenül.
-Hát oda költöztek!  Kérdezd meg tőlük! Naaa Léciiii - nyaggattam.
-Hát persze persze...Egyértelmű. Fel is hívom...- Ki sétált az ajtón, de egy percre sem maradhattam egyedül, ugyanis ebben a pillanatban toppantak be Louis.
-Jó reggelt kékség! - vigyorgott rám Louis. Igen, Louis pár napja kékségnek hív...
-Neked se. - vettem fel a morcos álarcom.
-A nagyid mondta?
-Mondta bezony. Most beszél az Wendyvel, hátha...- de ekkor a mama is bejött a szobába és megrázta a fejét. Ebből levettem mi a helyzet. Idegesen szívta be a levegőt. Ellenkezni nem ellenkezhettem, mert ahogy én ismerem a nagyit, biztos hogy Londonban kötök ki abban az elmegyógyintézetben. Nincs választásom. Louiséknál kell lennem, amíg ott vagyok.
-Wendyvel mi? - kérdezte Lou
Nagy levegőt vettem.
-Semmi.
-Csodás! Akkor pár nap múlva indulunk! - arcáról sehogy se akart lefagyni a mosoly. Ez idegesítő... - A többiek már várnak!
-M-mármint hogy engem?! Többiek? És mind fiú? Hányan...?Nagyi nee! - Louis 5 ujját kinyújtva vigyorgott még mindig. Mama  kicsit aggodalmas volt, de szerintem én jobban. A félelem kezdett eluralkodni rajtam. Mit fogok én kezdeni 5 sráccal?
-De-de Louis, én nem akarok veletek lakni. - ellenkeztem, de Louis közelebb jött és megfogta a kezem. A történtek okozta döbbenettől még mindig kába voltam.
-Nyugi kékség. Nem engedem, hogy a srácok bármit is tegyenek veled. Ők nem olyanok nyugi. - szorította meg a kezem. - Bízol bennem? - nézett mélyen a szemembe. Óriási kék szeme az arcomat fürkészte.
-Nem Louis. Én már senkiben sem bízom...

 ..................................................................................................................................................................

Mama a későbbiekben, elmagyarázta : Wendy apjának nem jött össze az új állás, ezért ők sincsenek abban a helyzetben, hogy befogadjanak.
Tehát akkor 5 fiú... Egész nap a fejemet fogva gondolkodtam. Próbáltam valami megoldást keresni az elkerülhetetlenre.
De az a tudat, hogy rendőrök is fognak rám vigyázni, egy icipicit megnyugtatott. Bár, ki nem állhatom a zsernyákokat. Szóval nem lesz egy álom nyaralás.
Ennek érdekében elhatároztam, nem fogok sokat ellenkezni. Megpróbálok minél hamarabb végezni a tortúrával és haza jönni. Ide. A pokolba.
Szóval az agyam egész délután kattogott. Mikor is bevillant. Mi van, ha lesz munkám? Akkor lesz pénzem, és lesz saját lakásom.
Az üres kórteremben visszhangzott a nevetésem amit ez a tudat váltott ki belőlem.
Oké, akkor keresek majd egy olyan munkát, amit én is végezhetek, és nem számít hogy...Na mindegy. Erről ennyit. Most már szívesebben várom az utat. És ha minden jól alakul lesz elég pénzem ott maradni. Nem akarok vissza jönni ide. Ide, a helyre, ami mindig emlékeztetni fog a múltra. A barátokra, az örömre, az együtt elszívott mentolos cigire, a sok bulira, és több órás hülyülésekre a Pad-nál.
London egy új élet kezdete lehet.

Ui.: Ha szeretnél értesítést kapni az új részekről stb. akkor csatlakozz a blog fb. csoportjához. ~~~> https://www.facebook.com/groups/178096699032598/ =) 

*Közlemény

Szóval, khmmm... :D Na!  Ez nem a szokásos bejegyzés, de a blogommal kapcsolatos... :) Még pedig, mivel, nem akarom mindig kitenni a blogom mindenhova, ti meg magatoktól ugysem nézitek meg... :/ ezért csináltam egy csoportot, ahol mindig lehet kapni értesítést róla, ha van új rész, vagy valami :) Csoport----> https://www.facebook.com/groups/178096699032598/ Remélem, lessz aki majd csatlakozik...
Jahm és még van valami.... Mint látjátok lett fejléce a blognak :) Én csináltam *büszkefej* :DD Remélem tetszik :) Meg még annyi, hogy hamarosan - már ha sikerül - a szereplők, képek helyett egy kis szereplők + képek video lessz. Szóval, továbbra is olvasni a blogom, komizni, megosztani, és feliratkozni tessék! :) A következő rész várhatólag csütörtökön jön ;) Addig is a 9. részt még tudjátok olvasni. ( http://dontworrybehappy222.blogspot.hu/2013/07/9-expected-unexpected.html )
Bye bye!
Cocossh Xx (~N)

9. Expected Unexpected

Heyaaa! Új rész, mint azt látjátok... :D Nem várok komikat, de azért jól esne ha írnátok. :) Nahm... asszem ennyi. ♥Good Reading! ♥

Pislogtam párat, mire teljesen kitisztult a látásom.  Egy kék csempéjű szobában találtam magam. Átható gyógyszer illat töltötte be a szobát.  Felültem az ágyon és lehúztam magamról a takarót. Melegem volt.  Testemből különböző színű drótok lógtak ki, melyek egy-egy gépre voltak csatlakoztatva.  Idegesen kifújtam a levegőt és visszahanyatlottam a párnára. Arcom a kezembe temettem. „ Hogy lehetek ennyire szerencsétlen?! Nekem miért nem sikerült? Ez nem így nem fair!”  Életem 19 eltelt évében, már volt rá alkalmam, hogy megtapasztaljam, az élet nagyon sokszor nem igazságos.  

Ajtónyikorgás ütötte meg a fülem. Automatikusan oda kaptam a fejem. 

Egy ősz hajú orvos sántikált be a kórterembe. Tekintetem levettem róla. Tudtam, hogy hozzám jött, mivel rajtam kívül senki más nem volt a szobában.

Leült az ágyam mellett lévő székre, és közelebb hajolt. 

- ’reggelt, kisasszony. – nem nézett rám, csak a papírjaimat vizsgálta.

Válaszra se méltattam.

- Tudja, miért van itt?

Rá néztem, de nem válaszoltam, teljes mértékben tisztába voltam vele, miért vagyok itt. Jut eszembe, a karom. Rá pillantottam. Be volt kötve az egész. 

- Maga visszaeső drogos. Igazam van?

Egyáltalán nem volt kedvem erről a témáról beszélni, és az idegességem is egyre jobban fokozódott.

- Tegnap a mentősöket riasztották egy drogos halálesethez. Az illető ugyanazt a szert használta, mint maga.  Esetleg nem akar nekem valamit mondani ezzel kapcsolatban? – tudakolta. „Nem, nem akarok ezzel kapcsolatban mondani semmit! „  Válaszoltam flegmán, de csak magamban. Rengeteg mindent tudnék ezzel kapcsolatban mondani, de nem fogok, mert nem akarok. Meg majd persze pont ennek a dili dokinak… Csak hogy hiába próbálom leplezni, hogy nem tudok semmit, ha egyszer fojtogat a sírás. Még frissek voltak az emlékek. Tegnap, tegnap előtt, ma… 

Elfordítottam a fejem, és megpróbáltam visszatartani a könnyeim.  Rayen utolsó mondata ez volt: „Val. A sírás a gyengeség jele. És te erős vagy.”  És teljesen igaza van. A gyengeség jele. Abban viszont nem értek vele egyet, hogy erős vagyok. Én, erős! Na ne nevetessetek! Akkor lennék erős, ha tegnap akartam volna megölni magam. Ha nem változtam volna meg rossz irányba a szüleim halála után. Vagy ha…

Az úr eggyüttérzőn megfogta a vállam, de én elrántottam. Engem ne sajnáljon senki.

- Akkor erre még visszatérünk.  A gyógyszerei. Vegye be.  – nyomta a kezembe egy pohár víz kíséretében.  Rámeredtem, de nem voltam képes, lenyelni. 

- Vegye be! 

Nem érdekelt, nem akartam. A kezemben lévő három színes pirulát a szoba másik végébe hajítottam. Az orvos mérgesen nézett rám, de nem érdekelt.  Ki vett a zsebéből valami szerkentyűt és három gyógyszer nevét és a kellő mennyiséget diktálta be plusz a kórterem számát. Nem telt el sok idő, mire egy köpenyes nővér behozta a kért gyógyszert.

- U-Uram... Te-tessék.  – nyújtotta át neki. 

- Köszönöm. Ki mehet.

Illedelmesen bólintott, sarkon fordult majd kiment. 

A doktor újból felém nyújtotta a gyógyszereket. De elfordítottam a fejem. Szólongatott és bíztatott, hogy vegyem végre be. De túl nehéznek találtam a feladatot. Nem értettem miért kell még mindig élnem. Nem értettem miért hagyott el a szerencsém. Mostanság egyre több mindent nem értettem. 

- Addig nem hagyom békén magát, míg be nem veszi. – Erősködött. 

Komolyan  szegeztem neki a kérdést:  

- Ki volt az aki „megmentette” az életem? – elösször néztem a szemébe, és ezt ő is észre vette, mert halványan elmosolyodott. 

- Erre a kérdésre rögtön válaszolok, mihelyt ezek itt – nyitotta ki a tenyerét. – lecsusszannak a maga torkán. 

Kelletlenül vettem el a gyógyszereket Dr.Aniro - állapítottam meg a névjegy tábla alapján. – kezéből és kisebb mennyiségű vízzel nyeltem le azokat. 

- Mondja csak; Ááá 

Megforgattam a szemeim majd kinyitottam a szám, hogy lássa lenyeltem-e a pirulákat.  

- Csodás! – Örvendezett. – Nos, hát akkor úgy gondolom, illene megtudnia ki is mentette meg. – Hangja komolyabb lett. –  Malik.  Zanzi vagy Zejni  vagy talán Zayn. Igen igen, biztosan Zayn Malik-nak hívták! Valami énekes féle. – hangja kissé megvető volt, de azért vidám.

- Véletlenül, nem tudná megmondani, hol találom? – préseltem ki a számon idegesen a szavakat. Az volt a célom, hogyha meglátom, neki esek, és kinyírom.  

- Hehe, Kisasszony.   Nem kötötte az orromra. De én most távozok. Magának pihennie kell. – felállt a székéről és az ajtó felé lépett. Nem tudtam nem észre venni, hogy sántít. Talán valami baj van a lábával. Ahhj persze hogy baj van vele, ha egyszer sántít! Oltottam le magam.  – Akkor viszlát! – köszönt még az ajtóból vissza.  

                                                                       *

 Az idegszálaim kezdtek lecsillapodni.  Mindent kiürítettem és csak azon kattogott az agyam, hogy vajon ki is lehet az a Zayn Malik, és hogy találhatott rám...? 

És mintha csak megérezte volna, hogy ő jár a fejemben, bekukucskált az ajtón egy fekete hajú srác, akinek haja az égnek meredt a sok zselétől és lakktól. Honnét tudtam, hogy ő az? Ezt csak annyival tudom magyarázni, hogy egyből bemutatkozott.

- Be-bejöhetek? – kérdezte zavartan, még mindig az ajtóban állva.

- Hát, ha kevesebb hajjal vagy foggal akarsz távozni, akkor gyere csak. 

Megütközve nézett rám, majd elmosolyodott és bejött. 

- Mond csak, mégis mit ártottam én teneked?!  - tettem fel egy költői kérdést. 

Közelebb húzta az ágyamhoz a széket, és leült rá. Én felültem, és törökülésben szembe fordultam vele, hogy jobban szemügyre vehessem. 

- Hogy hívnak? – tekintetét az enyémbe fúrta, és úgy kérdezett.

Megdöbbentem, bár várható volt hogy megkérdezi a nevem. Egy villám háború zajlott le a fejemben hogy az igazi nevem vagy valami másikat mondjak-e neki. De aztán úgy gondoltam, most látom először és utoljára, így mi bajom lehetne, ha megmondom?

- Valancy. – mondtam határozottan. – Valancy Embring. 

- Valancy? Igen ritka név… Nagyon tetszik. Olyan… szép. 

Elmosolyodtam, és azt hiszem kicsit el is pirultam.

-Na és, Valancy – ki hangsúlyozta a nevem, megállt egy pillanatra, mélyen magába szívta a levegőt és ebből már tudtam mit akar kérdezni. -  Mégis miért akartál meghalni?

Lehajtottam a fejem. Nem válaszoltam rögtön. Úgy mint az orvosnak, neki is nehezemre esett beszélni róla. 

-Mert… Nem… Ohh b@ssz@ meg! Ha a helyemben lennél sz’tem te is ezt tetted volna! – akaratlanul is egy könnycsepp szaladt ki a szememből. De mihelyst észre vettem egy gyors és erős mozdulattal letöröltem azt. 

- Nagyon sajnálom. – kért bocsánatot, de nem tudtam miért. Talán csak úgy érezte, hogy kell. Figyelt az érzéseimre, és ez jól esett. 

Láttam a kíváncsiságot a szemében, de volt ott még valami. Bizonytalanság. Nem tudta tovább merjen-e faggatózni. Kinyitotta a száját, majd becsukta. Aztán kicsit elszántabban nyitotta ki, de ekkor egy ismerősebb fej kukucskált be az ajtón. Louis-é. 

- Haver, az orvos aszongya, hagyjuk pihenni, de még én is váltanék vele pár szót.

- Aha értem. - A hangja olyan lett mintha valahol máshol járna. Nem itt, az én kórtermemben, az én ágyam mellet. Felállt, még egyszer utoljára rám nézett dobott egy „viszlát” –ot majd kiment az ajtón, kettesbe hagyva Louis-sal. 

- Szia Valancy! – és most Ő ült le a székre. Nem hittem volna,hogy megjegyzi a nevem. De hát mégis. Ezen kicsit elmosolyodtam, amit ő is észre vett. – Min mosolyogsz? 

- Csak azon, hogy emlékszel a nevemre. – válaszoltam őszintén. 

- Hát, olyan ez a név, hogy bennem maradt. 

- Oh hát köszi…Asszem.

Tekintete a bekötött kezemre tévedt, majd az arcomra. 

- Én nagyon- nagyon megijedtem mikor megláttalak. Nagyon durva volt… -motyogta – a pólód csupa vér volt, és és  a föld is, ahol feküdtél. Ájult voltál, és közben mosolyogtál. Meg beszéltél is… 

- Be-beszéltem?! – kérdeztem döbbenten.

- Igen. A családodról valamit. Meg nem tudom, talán Wendy-ről meg valami fiukról is. De nem értettem tisztán, össze vissza beszéltél. Nagyon megrémítettél. Azt hittem a szemem előtt fogsz meghalni. De te, te akkor szívtál? – kék szemei a sötét és a világos közötti árnyalatot vették fel. 

Lehunytam a szemem. Nem mertem bele nézni a szemébe. Hiszen azok aggodalommal voltak telve. És ettől bűntudatom lett. Az, hogy a mama hogy fogja ezt lereagálni, arról fogalmam sincs. Nem akartam neki is fájdalmat okozni. Ettől még jobban erősödött bennem a bűntudat érzése. 

- Igen, Louis. –  már a sírás határán 

áltam, mikor megéreztem magamon Louis erős, meleg karját, mellyel szorosan magához húzott

 






.