21. Hesitating

Hello Evreryone! :) Viszonylag hamar kész lettem az új résszel. Nahm egy kicsit sok lett bent a szemszögek váltása, de remélem ez nem fog zavarni titeket. Még mindig tartom magam a 3 komment és +1 feliratkozóhoz. (azaz ha meglesz a 9.) És sajnálom, hogy ez nem lett olyan hosszú rész...:/ Hát akkor én ennyi voltam. :)

♥Good Reading! ♥

*Zayn*
Hihetetlen volt. Ez az érzés. Ez olyan leírhatatlan. Megfogalmazhatatlan, és változó. Olyan felemelő, lassú és szenvedélyes. Ebben az egy csókban benne volt minden érzelem. Ízlelgettük egymás ajkait, majd levegő hiányában elváltunk egymástól.

*Valancy*
Eszméletlen. Megcsókolt. Újra hatalmába kerített a testem. Az eszem nemet mond, a testem igent. Nem tudtam. Nem bírtam ellenkezni. Megijedtem. De Zayn olyan finom csókolt… Félelmem percek alatt szertefoszlott, és visszacsókoltam. Ebben a csókban benne volt minden boldogság és fájdalom, ami ért mostanában. Annyira jó volt. Nem akartam, hogy ennek a pillanatnak vége legyen, de mivel a levegőre inkább volt szükségünk, mint egymásra, elváltunk.
Ott ültünk egymással szemben, csendben, egymás arcát fürkészve.
Teljesen  összezavarodtam. Nem vagyok biztos magamban. Ezt még átkel gondolnom.
- Ummm... Mit mondasz?
- Zayn figyelj, azaz igazság, hogy kedvellek. Kedvellek, de nem vagyok biztos benn, hogy készen állok egy kapcsolatra. Egy kis időt szeretnék kérni, hogy átgondolhassam. Megérted ugye? - néztem rá kissé megszeppenve.
- Persze. Persze, hogy meg. De tudnod kell, hogy már egy ideje kettőnkön kattogok. Néha azt érzem ez szerelem, néha pedig csak mintha egyszerűen barátok lennénk. De, úgy gondolom, ennek most itt vége. Most már teljes mértékig tisztában vagyok az érzéseimmel. Ez a csók kellett hozzá. És hidd el, nem bántam meg. Szeretlek, te Kékség. – vallotta be érzéseit, amit nagyon értékelek. Elmondta őszintén, és ez jó.
De úgy kezdte, hogy nem volt biztos magában. Ő sem. Én sem. És ez… Szóval ezt alaposan át kell majd gondolnom. Én nem tudom. Ő azt mondja, már biztos magában. Már. De én? Én még nem. Félek, hogy csalódnom kell újra. Én csak boldog szeretnék lenni. És pont ez az. Már nem merek lépni. Félek minden egyes lépéstől. Mi van akkor, ha rosszul döntök? Boldog leszek. Igen az. De kitudja meddig. Én… Azt hiszem, félek boldog lenni. Ez nem normális.
Egy könnycsepp csordult ki a szememből. Már nyúltam is volna, hogy mihamarabb letöröljem, de Zayn megelőzött.
Az arcomhoz nyúlt, és kezével letörölte könnyeim.
- Sssh. Ne sírj. – fogta kezei közé az arcom.
- É-én ne-nem sírok. Cs-csak allergiás reakcióim vannak a-az érzelmekre. – mosolyodtam el. De egyből utat törtek maguknak az újabb könnyek. Zayn közelebb húzott magához és átkarolt. Arcomat a vállába temetve sírtam ki magam, miközben Ő a hátamat simogatta.
Nem próbált megnyugtatni szavakkal, amit nagyon értékelek, mert ha most elkezdte volna mondani, hogy „Nyugi. Nincs semmi baj” és az ehhez hasonló sablon dumát, esküszöm kiugrottam volna az ablakon. De nem tette.
Viszont eszembe jutott Ray utolsó szavai, amit hozzám intézett. "A sírás a gyengeség jele Val. És te erős vagy. "Ettől persze még inkább sírhatnékom támadt. Erős vagyok? Tényleg? Hát ki*aszottul nem. (elnézést a kifejezésért.) Ha erős lennék, nem itt tartanék. Jó erősen szorítottam ujjaim közt Zayn fölsőjét. Mintha csak az tartan a jelenben. Szűnni nem akaró könnyeim közt süllyedtem volna inkább el mint felnézni Zayn-re. Annyira szégyelltem magam. Nem vagyok erős. De az akarok lenni. Annak próbálom mutatni magam. Nem szabadott volna így látnia. Nagy levegőt vettem és szép lassan kifújtam. Megvártam, míg rendeződik a légzésem, és csak utána toltam el magam Zayn-től.
Nem mertem rá nézni. Ő viszont nézett. Ez zavart. Jaj, Malik ne nézz már…
- Akarsz róla beszélni? – kérdezte. És ez nagyon jól esett. Nagyon rég óta nem törődtek már velem. Különösen jó érzés. De…
- Nem. Nem tudom. Nem akarlak untatni. – erőltettem egy mosolyt az arcomra, ami nem valószínű, hogy túl élethűre sikeredett.
- Nem untatsz. Szívesen meghallgatlak. Persze nem erőltetem. Te tudod, akarsz-e róla beszélni.
- Hát. Nem tudom.
- Hidd el, ha elmondod jobb lesz. – bíztatott.
- De… na, jó. De amit most hallasz, azt nem mondhatod el senkinek sem. És azt se, ami ma történt. Semmiről sem beszélhetsz. Kérlek. – néztem rá kissé lehangoltan. – Tudod, ez… ez egy kicsit ciki. Nem szabadott volna ilyen állapotban látnod. – hajtottam le a fejem.
- Ígérem, nem beszélek róla senkinek. – fogta meg a karom.
Hát ok. Bízom benne. Ajánlom, hogy ne éljen vissza a bizalmammal.
- Akkor. Mit szeretnél tudni? – húztam félmosolyra a szám.
- Hogy mi miatt sírtál ennyire Valancy.
- Hát, tudod az elég hosszú.
- Rá érünk. Nem? – mosolygott bíztatóan.
- Szóval, az, hát, igazából mindenért. – nevettem fel. – Az egész olyan bonyolult. Nem is tudom hol kezdődött. Az a baj, hogy sok mindent nem tudsz Rólam.
- Akkor pont itt az ideje, hogy elmesélj mindent. – mosolygott. – Persze csak ha szeretnéd. –nézett rám aggodalmasan. Talán attól félt, újra elsírom magam. Ami nem valószínű, tekintve hogy elfogyott az összes könnyem.
Bele gondoltam mi mindent kéne megosztanom vele, hogy megértse mi miatt omlottam ennyire össze. Ez kicsit sok. Meginogtam. De bele kezdtem.
- Akkor most azt mondjam el, hogy jutottam el idáig? Csak úgy értenéd meg az egészet. – néztem a szemébe. Láttam, hogy kíváncsi, de azt is, hogy elfogadná, ha nem mondanám el.
Bólintott így bele kezdtem.
- Szóval a lényeg, hogy oda haza nem sok barátom volt. Csak Wendy, Rayen és Edem. – a név még mindig felkavart egy kicsit. – Ha úgy vesszük Ők voltak a mindenem. Úgy voltam velük, mint most Veled. Aztán, egy nap Wendy bejelentette, hogy el kell költözniük. Pár napig még maradt. Abban a pár napban elég sok minden történt. A nagy bejelentés után talán 2 nappal, Ray ki hívott. Beszélni szeretett volna velem. Segíteni akartam neki. Drogozott. – hajtottam le a fejem. – Mondtam neki, hogy hozza ide, ami nála van. Elindult a kocsija felé, hogy ki vegye. Én addig ott vártam kábé 10 méterre tőle, mikor Ray egy „ismerőse” – rajzoltam idéző jelet a levegőbe, utalva a személyre. – Berántott a kocsijába. Bosszút akart állni Ray-en, vagy én nem tudom. Az ilyenek csak a pénzt akarják, de azért foggal, körömmel harcolnak. Örülten hajtott a férfi. Ray azonnal beugrott a kocsijába és követni kezdett minket. Bekanyarodtunk egy forgalmasabb utcába. Nem fékeztünk, neki mentünk a szembe jövő autónak. Rayen nem tudott fékezni. Belénk ütközött. – nyeltem egy nagyot, majd Zayn arcát kezdtem fürkészni.
- És Ray meghalt? – kérdezte. Hangján hallatszott a döbbenet.
- Nem. –ráztam meg a fejem.
- Hát akkor?
- Edem. Ő ült a szembe jövő autóban. Nem volt jogosítványa. Nem Ő vezetett. Csak rosszkor volt rossz helyen. – Figyeltem reakcióját. Szája egy „o” –t formázott, tekintete arról árulkodott, hogy sokkolta a történet.
- És itt még nincs vége. – húztam el a szám.
- Folytasd.
- Nem… Nem bírom. Sajnálom. - Ez egy kicsit sok volt nekem. Meg kell értenie, nem vagyok még teljesen túl rajta. Nagyon mély nyomot hagyott, melyet csak az idő tud begyógyítani.
- Rendben. Köszönöm, hogy megnyíltál előttem. – fogta meg a kezem.
Erőtlenül elmosolyodtam. De igaza volt. Jól esett beszélni egy kicsit erről.

*Zayn*
Sokkolt, amit hallottam. És azt mondta még nincs vége. Látszik rajta, hogy nagyon mély sebei vannak a múltból. Segíteni akarok neki. De nem tudom, hogy tudnék. Annyira rossz látni, hogy akit szeretek így szenved. Szinte láttam, ahogy beszélt, úgy hullott darabokra a szíve, melyet kicsi manók napról napra próbálnak összeragasztani, de mind hiába. Én is segíteni akarok azoknak a kicsi manóknak. Hogy végre boldog legyen. Hogy együtt legyünk boldogok.
Ott ültünk egymással szemben. Fogtam a kezét, hogy kicsit megnyugodjon. Nagyon örültem, hogy nem utasított vissza. Azt mondta át kell gondolnia. De abban biztos vagyok, hogy addig fogok küzdeni, míg be nem fogad a szívébe. Szeretem, és azt szeretném, hogy Ő is szeressen. Persze nem erőltethetem rá. De már nem tudnék élni nélküle. Mikor mellette vagyok, vele beszélek, pillangók röpködnek a gyomromba és összeakad a nyelvem. Gyorsabban dobog a szívem. Már nem tudok rá úgy tekinteni, mint egy sima barátra. Át szeretném ölelni. Megcsókolni akkor mikor jól esik.
- Én… Öhmm lefekszem aludni. –szólt. Szemében egy kis zavar ült, amit nem tudtam mire vélni, de bólintottam.
Lassan kinyújtóztatta lábait, és felállt. Kicsit megingott, de ezt betudtam az állapotának. Kezemet csak akkor engedte el, mikor elindult az ajtó felé. Még mielőtt kilépett volna, közelebb mentem és bele súgtam a fülébe; Gondolkozz kettőnkön. Kérlek”
Miután felfogta szavaim aprót bólintott, és kicsi kezével megszorította az enyéimet, majd távozott.
Becsuktam utána az ajtót, és az ágyamhoz mentem. Vegyes érzelmekkel dőltem rajt hanyatt. A szobára félhomály ült. Már tíz óra múlt. De nem voltam fáradt. Gondolataim elkalandoztak. Egyik gondolatmenetről a másikra ugrált. Már magam sem tudtam követni, éppen miért azon kattogok…

*Valancy*
Ki mentem Zayn szobájából, és bementem a mosdóba. Csak meg akartam nézni magam. Szemeim bedagadtam, és csupa véreres lett. Furcsa volt magam így látni, mégis, semmilyen érzelmet nem váltott ki belőlem. Közelebb hajoltam, hogy jobban megvizsgálhassam arcom, majd beletörődve a látványba, megmostam hideg vízzel arcomat. Szemeim majd leragadtak az álmosságtól. Hát igen… fárasztó dolog egész nap sírni.
Lekapcsoltam a villanyokat, és bementem a szobámba. Át öltöztem pizsamába, majd bebújtam a jó melegágyba. Magamhoz öleltem az otthonról hozott kis plüss macimat, majd lehunytam a szemem. Várva, hogy át libbenjek az álmok édes világába. Erre azonban várhattam. Nem jött. Bármennyire is álmos voltam, nem tudtam aludni. Egyre csak Zayn jutott eszembe. Nagyon jól esett, amit ma tett. Érzem, hogy szeret. De vajon én is szeretem? – ezek a gondolatok gyötörtek. Azt érzem, hogy ami köztünk van az több mint puszta barátság. De annyira bizonytalan vagyok. Nem tudom, mit tegyek. Pedig döntenem kell. Nem hagyhatom Őt kételyek közt. Csak tudnám, mit tegyek…

Ui.: Ha tetszik a blogom, vagy érdekel a folytatás, netalántán értesülni szeretnél az új részekről (hogy áll, mikor lesz fent stb.) Akkor csatlakozz a blog fb. csoportjához DWBH- A Blog :'D  ♥ vagy  kattints a lap szélén található feliratkozás a webhelyre gombra. De bloglovin' on is követhetsz. Ezt a lap szélén találod meg fent a blog archívum felett. És bal oldalt van kint egy szavazás. Örülnék az ottani visszajelzéseknek is. Ne feledjétek. 3 KOMMENT! és +1 FELIRATKOZÓ!  ;) ♥

20. Shh...

Hello! :)Végre szünet!:D Nem garantálom, hogy sűrűbben lesz rész mert, meg kell csinálnom a felvételi anyagom. És az nem két perc lesz...:/ Viszont! Rengetegen olvassátok a részeket, aminek nagyon örülök, csak nem tudom megérteni, hogy akkor miért nem kommenteltek? A szokásos 3 komi és +1feliratkozóhoz(azaz ha meglesz a 8.) RAGASZKODOM!! :) Ennyit csak megtudtok tenni:)♥ 

♥Good Reading! ♥ 

Hónapokkal később

A fiúk rendszeresen bejártak hozzám, és majdnem minden nap felvetették, hogy menjek haza, ők lerendeznék az orvosommal, de én nem akartam. Még nem álltam készen rá, hogy újra egy légtérben legyek „összezárva” Harryvel. Kérdezgették, hogy Miért? Csoda, hogy még nem buktunk le Harryvel. Én… Legszívesebben kitálaltam volna mindent Harryről, de egy; egy picit szégyenlős vagyok, és nem szívesen osztok meg másokkal dolgokat. Főleg nem ilyeneket. Ezért nem is tudja senki, milyen a magánéletem, bizonyos területeken. Kettő; Nem akarom Harryt magamra haragítani. Nem mintha félnék tőle, de jobb a nyugalom. Mind köztünk, mind köztük.
Ezen felül, a kezelések is egyre gyötrelmesebbek, így nem hinném, hogy lenne erőm, ennyi srác mókázását hallgatni. Az orvosom szerint nem vagyok teljesen ép elméjű – legalábbis nekem ez jött le – mivel beutalt egy pszichiáterhez. Tudjátok, az álmaim miatt. Állítólag ez nem normális, és zavarom a többi beteget, ezért külön szobában vagyok. Wíí. Nem a szívem csücske, nem szívesen megyek oda. Utálom az ilyen agytúrkászokat. Nem ért meg, és azt hiszi mégis. Folyton a múltamról kérdezget. Összefüggéseket keres az álombeli jelenségre. De én nem szándékozom előtte feltárni egy-két dolgot/emléket. Ne tudjon rólam semmit. Elég, ha én tudok mindent. Ki akarja szedni belőlem a kapcsolataimat, vagy, hogy most van-e olyan személy, aki tetszik. Aki iránt többet érzek, mint szimpla barátság, meg ilyenek. És mint említettem nem szívesen beszélek ilyenekről másoknak. Olyankor kényelmetlenül érzem magam, és ez zavar. De, majd pont egy vadidegennek mondom el a szerelmi életemet.
Ezért van, hogy csak bámulok ki a fejemből, és teljesen közömbös arccal nézem, mit csinál, és ha kérdez, csak a mutató ujjamat emelem fel, azt is a számra szorítom. Ezzel teljesen fel tudom húzni. De legalább ez vicces. Ahogy dühöng, és csapkod. Szitkozódik és elmond mindennek.
Itt a kórházban minden nap olyan egyhangú. Minden ugyanúgy megy napról napra. Csak a srácok visznek egy kis színt a szürke hétköznapokba. Erről jut eszembe. Harry mióta bekerültem csak kétszer jött be. Ez fura. De, őszintén? Nem is hiányzik.
Na de! Ma megyek haza! Vagyis, az ideiglenes otthonomba. A fiúk már izgatottan várnak kint a folyosón. Nem is váratom őket sokáig. Összehúztam a táskám cipzárját, felkaptam a vállamra, és kimentem hozzájuk. Még egy utolsó pillantást vetettem a kórtermemre, majd elindulunk lefelé.
- Add csak ide. – vette le a vállamról a táskát Zayn.
- El sem hiszem. Végre vége. – lelkendeztem.

- De mennyi problémát okoz egyetlen félrelépés. –rázta a fejét Liam.
- Hát igen… - hajtottam le a fejem.
- De ha ez nem történt volna, mi most nem ismernénk téged. –kacsintott Niall.

- De én igen! – dugta ki a nyelvét Louis.
Akár hányszor Louisra nézek, eszembe jut, az én volt legjobb barátnőm. Wendy. Mióta elköltöztek nem is írt. Facebookon sem írt vissza. Nem is keresett. Mondjuk én se Őt. De nekem volt rá okom. Gondolom az értetlenség látszott az arcomon is, mivel Louis rákérdezett „valami baj van?”
- Hmm? Nem! Dehogy! – erőltettem egy mosolyt az arcomra.
Lent a recepción már várt az orvosom a papírokkal. Át vettem és aláírtam.
- Hát, akkor… viszlát! – köszöntem el.
- Viszlát! Remélem, nem látom többet magát itt, mint beteget. – kacsintott.
Rá mosolyogtam, majd ki mentünk a nagy fehér épületből.
Nagyot szippantottam a friss, és levegőből. A hideg levegő kitöltötte az érzékeim. Csodálatos.
Lassan itt a November vége. Véget ér az Ősz. Pedig mennyire szeretem ezt az évszakot. Hajjaj.
- Mit szólnátok, ha esetleg elmennénk bulizni az este. – vetette fel az ötletet Louis.
- Én nem mehetek. De ti menjetek csak. – mosolyogtam rájuk.
- Nee. Miért? – vágtak szomorú képet mind.
- Mert nem lehet. –dugtam ki a nyelvem.
- Nem baj! Mi attól még mehetünk. Nem? – vigyorodott el Louis.
Szóval úgy néz ki, hogy a fiúk bulizni mennek. Remélem Harry-t is viszik. Nekem meg ki kéne találnom valami programot estére… Meg is van! Befestem a hajam. Már úgy is kopik a festék. Persze a szín az megmarad. Hiszen attól vagyok én, én.

*

Szóval „otthon”. Igen… Újra elfoglaltam a szobám. Újra megcsodáltam a kilátást. Úgy hívogat a természet. Muszáj ki mennem. Elővettem a fülesem, és a telefonom. Elő kerestem a legmelegebb pulcsim, felkaptam magamra, és kiültem a teraszra. Bekapcsoltam a zenét, és elmerültem a zene, csábító dallamaiban. Át adtam magam a zenének. Feltekertem a hangerőt, és énekelni kezdtem. Olyan hangerőn hallgattam a zenét, hogy még magamat is halljam, miközben behunytam a szemem, és kényelembe helyeztem magam egy székben. Lábaimat felraktam a korlátra, hátradőltem, és csak énekelgettem. Nem is gondoltam volna, hogy bárki is néz, vagy hallgat. Vagy egyáltalán a közelemben van egész addig, míg egy férfias, mégis lágy hang meg nem ütötte a fülem. Ez Zayn. Biztos, hogy Ő. Hallottam már énekelni. És úgy, ahogy Ő énekel, úgy senki más. Levettem a fülesem és rá néztem.
- Jól énekelsz. – jelentette ki majd, rátámaszkodott a korlátra, és a tájat pásztázta. Éreztem, ahogy a pír felszökik az arcomra, éppen ezért lehajtottam a fejem. Egy kis kuncogást váltott ki belőlem a szavai. Erre csak egyet tudtam felelni:
- Hát te hülye vagy. – Persze csak olyan viccesen, barátilag gondoltam. Erre felém fordult és a szemembe nézett.
- Komolyan gondoltam. Már itt állok egy ideje. – kacsintott. Döbbent fejet vágtam, és elég kínosan éreztem magam.
Két lábra álltam és Zayn mellé léptem. Csak álltunk. Nem szóltunk semmit. De nem zavart.  Csípte az arcomat a hideg levegő, mégsem akartam bemenni. Jó volt így. Az ég szürkéskékje kezdett egy sötétebb árnyalatba átmenni, és sorban felkapcsolódtak az utcai lámpák. Hangok ütötték meg a fülem, közvetlen lentről. De nem bentről. Mintha valaki, vagy valakik a ház előtt állnának. Lenéztem hát, és láttam amint a 4 fiú, név szerint Niall, Liam, Harry és Louis beszállnak egy fekete Range Rover-be. Ismerős volt az az autó. Ez Harry autója. Gondolom, most indulnak bulizni. Hiszen az volt a terv. De akkor Zayn, hogy-hogy itt van?! Felé fordultam, de Ő még csak utánuk sem nézett.
- Te…Mi ért nem mentél velük? –kérdeztem zavarodottan.
- Nem volt kedvem. – nézett rám.  De nem mosolygott. Sőt, semmi érzelem nem jelent meg arcán. Talán valami baja van? Elengedet a korlátot és bement a házba. Egy kis habozás után utána mentem. A szobámba megállva leraktam a kivitt cuccaim, majd elindultam Zayn-t megkeresni. Most, valami rosszat mondtam? Vagy tettem? Vagy…most mi baja van?- ezek a gondolatok kínoztak. A szívem összeszorult. Nem tettem semmit, mégis velem van baja. Vagy ha nem, akkor miért rajtam tölti ki? Talán összevesztek a srácokkal, azért nem ment velük, és amiért megkérdeztem… talán ezért volt ilyen. Igen, hiszen nem csináltam semmit. Tudtommal legalábbis. A földszinten végre megtaláltam Őt. A kanapén ült, és tévét nézett.
- Zayn. Mi a baj? –ültem le mellé törökülésben, felé nézve.
- Hm? Nincs semmi. – megpróbált mosolyogni, de látszott, hogy erőlködik.
- A többiekkel vesztél össze? Azért nem mentél velük? – tettem fel az egyetlen logikus kérdést. Hiszen más nincs. Vagy igen?
- Tessék? Nem. Nem vesztem össze velük. – most vagy hazudik, vagy igazat mond… Ez a két lehetőség van. Rá kérdeztem a másik lehetőségre, amit én nem tartottam túl valószínűleg, hiszen rám miért haragudna…?
- Akkor velem van bajod? – rám nézett. Nem válaszolt. Nee… Szóval én csináltam valamit. De akkor miért van itt? Miért nem ment el a többiekkel? Akkor nem látna. Ez tökre zavaros.
- Zayn, mit csináltam? – kezeit az arcára rakta, majd fáradtan lehúzta róla azokat. Tekintetét a mennyezetre vezette, majd rám.
- Nincs veled semmi bajom. – jelentette ki egyhangúan. Csak nem gondolja, hogy ezt be is veszem.
- Zayn. – néztem rá komolyan. De ő rám se nézett csak felállt, és felment a lépcsőn. – Zayn! – kiáltottam utána.
Nem hiszem, hogy ezt érdemlem. Nem hiszem, hogy bármit is ártottam volna neki. De ha mégis, akkor miért nem, mondja meg? Ha úgy nézzük Ő az egyetlen barátom. De lehet csak volt. Én nem tudom. Teljesen össze vagyok zavarodva. A többiekkel is jól kijövök, de az teljesen más. Ismeretség. Nem barátság. Ha az is, inkább olyan felszínes. Nekem szükségem van Rá. A barátságára. Hogy ne legyek egyedül. De Ő látni sem akar. Legalább tudnám mit ártottam én neki… Egy aprócska gombóc keletkezett a torkomban, mely szinte kényszerített rá, hogy elengedjem magam. Hogy kijöjjön mind az, ami bennem van/volt. A sok fájdalom, a szenvedés. Hogy elvesztek mindent, és mindenkit, aki valaha fontos volt számomra. Hogy nincs még egy olyan szerencsétlen lány, mint én. Hogy a sors direkt kiszemelt magának, mint egy olyas valakit, akit lehet nyugodtan bántani. Neki úgyis mindegy. Pedig nem. Én is egy érző lény vagyok. Bár nem mutatom ki túl sokszor az érzéseim. Mégis… Én csak boldog akarok lenni. Legalább egyszer. Egyetlen egyszer.
A könnyeim, mint a patak folytak le az arcomon. A nappaliban csak az én keserves szipogásomat lehetett hallani. És amint, levegő hiányában próbáltam rendezni légzésem, újból rám tört a sírás. Nem tudtam befejezni. Egyszerűen nem szabadultam kínzó gondolataimtól.
Egy párnát szorongatva sírtam. Ami persze a sminktől fekete lett. De ki lehet mosni. Ha meg nem, engem már hol izgat. Feleslegesen próbáltam törölni az arcom, azt úgyis újból ellepte a sós folyadék. Nem tudom miért, de késztetést éreztem, hogy felmenjek a fürdőszobába. Tudom mi lesz, ha felmegyek. Hiszen ott van… Ott van az egyetlen barátom. Aki segít enyhíteni a fájdalmam. Ő, aki sosem hagy el, ha szükségem van rá. Felmentem a lépcsőn. Homályosan láttam, mivel a könnyeim még a szemembe voltak. Próbáltam letörölni őket, de nem sikerült. Nem azért mert béna vagyok, és nem találom meg a saját szemem, hanem mert nem bírom abba hagyni a sírást. Az út egyenesen Zayn szobája előtt vezetett el, ami – csak úgy megjegyzem – az én szobám mellett van. A lábaim csak vittek. Nem tudtam parancsolni nekik. Mintha elnyelt volna a testem. Az eszem megálljt parancsolt, a lelkem pedig pont az ellenkezőjét. Jobb kezemmel folyamatosan töröltem az arcom, de nem segített. A fürdőszoba hideg padlóján állva, a tükörbe nézve, végleg elgyengültem. Lerogytam a földre, és csak bőgtem, mint egy ötéves. Már nem hogy homályosan, de sehogyan sem láttam. Kezemmel ösztönösen a legalsó fiókhoz nyúltam. Oda raktam a pengém, mikor ide költöztem. Reméltem, hogy nem lesz rá szükségem. És mégis… Pedig én nem akarom. Nem. De a testem rabul ejtett. Gondolkozni sem tudtam.
Már a kezemben tartottam. Meg fogom tenni megint. De nem akarom. Félek, sírok, és nincs akaraterőm… Alig láttam. Nem volt éles képem a helyzetről, csak elmosódott foltok. Felemeltem remegő kezem, és rá fókuszáltam az éles kis pengére, ami a könnyeimtől csak egy ezüstös valaminek tűnt. Mozgást hallottam a környezetemből. Majd egy erős kezet éreztem meg a csuklómon.
- Mit csinálsz? Add ide. – vette ki a kezemből az ezüstös tárgyat. Zayn volt az. Felé fordultam. Ő pedig letörölte a könnyeim. Amik helyett rögtön újak jöttek, így alig pár másodpercig láttam gyönyörű barna szemeit.
- Miattam sírsz? – kérdezte remegő hangon.
Nem feleltem. De nem is várt választ. Magához húzott és megölelt. Jó erősen tartott. Talán ez kellett, hogy rendbe jöjjenek az érzéseim. Még szipogtam párat majd egy zsebkendő után nyúltam, és kifújtam az orrom. Kezemet használva letöröltem a könnyeimet is. Igen, azt hiszem ez most jól esett. Ki sírni magam, és ez az ölelés is… Különben még most is a fürdőszoba padlóján kuporogva bőgnék.
Időközben Zayn átvonszolt a saját szobájába. Egymással szemben ülünk. Nem merek fel nézni. Még nem. Szégyelltem magam, mert látott egy ilyen helyzetben. Nem szabadott volna.

*Zayn*
Most itt ül velem szemben. Mióta bejöttünk nem nézett fel, de a sírást legalább abba hagyta. Nagyon rossz volt így látni Őt. Azt hiszi, rá haragszom, pedig nem. Csak magamra.  Bizonytalan vagyok, és ez rossz. Néha úgy érzem több mint egy barát. És itt most a „néhán” van a hangsúly. Épp ezért nem vagyok biztos magamban. Félek, hogy elvesztem. Nem merek kezdeményezni. Nagyon bírom Őt. És azt hiszem, én képes vagyok elfogadni Őt olyannak amilyen. Kék hajú, morcos, mégis szeretni való, nem is tudom. Megérintett. A beszélgetéseink. Mind olyan mások. Olyan őszinték. Mintha nem is vele beszélnék. Vagy, mintha csak olyankor beszélnék vele. Össze vagyok zavarodva. Tennem kell valamit. Most dönts helyesen Zayn! – kiáltott bennem egy kis hang. Igaza van. Helyesen kell döntenem. Ez most nem ronthatom el. Összeszedtem minden bátorságomat, és félre tettettem minden kételyemet.
Ujjaimmal felemeltem arcát, pont úgy, hogy a szemébe tudjak nézni. Azok még vörösek voltak, és zaklatottnak tűntek. Közelebb hajoltam hozzá. Ajkaink milliméterekre voltak egymástól. Éreztem, ahogy gyorsabban veszi a levegőt. Habozott egy kicsit. Jobb tenyerét a mellkasomra helyezte és elsuttogta a nevem… Zayn…
- Sshh. - suttogtam. A szívem erőteljesen kalapált, a gyomromban pillangók röpdöstek. Ajkaim az övére tapasztottam és gyengéden megcsókoltam. Ő pedig visszacsókolt. Úgy érzem jól döntöttem, és most a fellegekben vagyok


Ui.: Ha tetszik a blogom, vagy érdekel a folytatás, netalántán értesülni szeretnél az új részekről (hogy áll, mikor lesz fent stb.) Akkor csatlakozz a blog fb. csoportjához DWBH- A Blog :'D  ♥ vagy  kattints a lap szélén található feliratkozás a webhelyre gombra. De bloglovin' on is követhetsz. Ezt a lap szélén találod meg fent a blog archívum felett. És bal oldalt van kint egy szavazás. Örülnék az ottani visszajelzéseknek is. Ne feledjétek. 3 KOMMENT! és +1 FELIRATKOZÓ!  ;) ♥

19. Confused

Aloha! :) végre rész! :) Mint ahogy azt már mondtam, elkezdődnek a zavaros, bonyolult, érzelmekkel teli részek! :) De ahhoz, hogy haladjunk előre, kommentek kellenek! :) 3 komment és +1 feliratkozó(azaz ha meglessz a 7.) után hozom az új részt! ;)
♥Good Reading! ♥

- Hogy Harry? Hogy?! – kérdeztem idegesen. Hogy lehet Harry ilyen felelőtlen?
- Zayn. Én nem tehetek semmiről!! Hidd el! Amint megláttam elvettem tőle! – hadarta a göndör.
- De haver, … - kezdtem volna bele.
- Oda megyek!

- Már eljöttem. – morogtam bele a telefonba, majd leraktam.
Idegesen fújtam ki a levegőt. Jó kezekben van, szerencsére, de ez… hát ez hihetetlen. Hogy lenyugodjak elővettem egy cigarettát. Meggyújtottam majd beleszívtam, és kifújtam. Így telt ez egészen addig, míg el nem fogyott. Addigra már teljesen kitisztult az agyam. Kicsit lehiggadtam. Így már tudom kezelni a helyzetet. –gondoltam magamban, és elindultam hazafelé. Kicsit fáztam mivel Ősz van és én csak egy pulcsiban vagyok. A szél alig fújt. Viszonylag szép idő volt mikor a nap előbújt a felhők alól. Az elsárgult levelek beszínezték az utakat, ugyanakkor a szürke ég és a csupasz fák egy bizonyos zord hangulatot ébresztettek bennem. De mindezekkel együtt szeretem az Őszt. Szerintem szép évszak, akárcsak a többi. Ennek is megvan a saját szépsége. És ez így jó.
Mikor haza értem, csak kopogás nélkül benyitottam. Végül is ez az én házam is. A nappaliba érve azt láttam, hogy Harry fel-alá járkál, míg a többiek a kanapén ülnek és döbbenten bámulnak rá. Majd mikor észrevettek engem, egyből letámadtak. Egymás szavába vágva kérdezgettek.
- Héj héj héj! Srácok! – Csitítottam Őket.
Tőlem vártak magyarázatot. Ezek szerint Harry nem számolt be nekik mindenről. Oda mentem hozzájuk és leültem a kanapéra. Kezeimet a combom közé szorítottam, míg összeszedtem a gondolataimat. Nagy levegőt vettem, és belekezdtem. Tátott szájjal hallgattak végig, majd döbbenten próbálták megemészteni a hallottakat. 
- Szóval... Most ott maradt. De mégis meddig? - rázta a fejét Lou.
- Mondom, hogy azt nem mondták! - akadtam ki.
- Akkor menjünk be! 
- Nem lehet. - Szólt közbe Liam. - Indulnunk kell. Ezt nem mondhatjuk le. 
- Mert mért nem? - kérdeztem
- Mert számítanak ránk! - nézett a szemembe komolyan. - Ha vége majd bemegyünk Valancyhoz is. 
Igaza van Liamnak. Ezt nem mondhatjuk le. Hiszen számítanak ránk. Szóval későbbre halasztottuk a Valancy-s ügyet. 
Mindenki felment a saját szobájába, hogy kicsit összeszedje magát.
Előtúrtam a szekrényemből egy szürke egyszínű rövid ujjú pólót, és egy fekete farmert. 
Majd beálltam a tükör elé. A hajamat kezdtem birizgálni. Kicsit össze-visszaállt, ezért megfésültem és belakkoztam. Majd egy bő fél óra után lebaktattam a lépcsőn. A többiek is pont ekkor jöttek le. Ezt követően együtt indultunk el a koncert helyszínére. Persze kocsival.

Még mindig megdöbbenéssel, és kissé hitetlenkedve néztem, azt a több száz rajongót, főként lányokat, akik mind miattunk jöttek el. Ez egyszerűen hihetetlen. Számomra felfoghatatlan, hogy ennyien szeretnek minket. Felfoghatatlan, de jó érzés. Nagyon jó érzés. Melegséggel tölt el, ha rájuk nézek. És nem csak melegséggel, de büszkeséggel is. Mert sikerült! Megcsináltam azt, amiről sokan csak álmodnak! És ez… felfoghatatlan érzés. Ezt át kell élni. Komolyan.
Egy fékezés, és négy ajtó nyílása zökkentett ki mélázásomból. Kipattantam az autóból. Az aréna mögé érkeztünk, ahol már vártak minket a testőreink. Gyorsan mellénk is álltak, és egészen az öltözőkig kísértek minket. Mi bementünk és elkezdtünk készülődni. Szerencsére a stylestunk már elő készítette a ruháink, így csak gyorsan bele kellett ugranunk, aztán jöhet a fogmosás, és a smink. Ez kicsit furán hangozhat, smink fiuknak, de, hát tudjátok, evvel jár a sztárság. Nem állhatsz egy minimális smink nélkül kamerák elé. Nekem se a szívem csücske ez az egész, de hát nincs mit tenni. Valamit, valamiért.

„Még 5 perc a kezdésig” szólt be az öltözőbe a producer. Ránk már épp a füleseket szerelték.
- Izgultok srácok? – kérdezte a fickó, aki már az utolsó kis apróságokat igazgatta a felszerelésünkön.
- Mm… Nem. Nem nagyon. – válaszoltam.
- És ti? – kérdezte a többiektől
- Nem, mi sem izgulunk. – válaszolták a többiek. Persze látszott rajtuk, hogy kicsit paráznak, de ez természetes. Hiszen ki nem? Abban a maradék pár percben megpróbáltuk oldani a hangulatot, ezért elkezdtük popcornal dobálni Pault. Vicces reakciókat váltott ki belőle…Haha.
- Fiúk, készüljetek! Mindjárt ti jöttök. – kiabált a producer.
Gyorsan felpattantunk a helyünkről, és felsorakoztunk indulásra.
- És 5. 4. 3. 2. 1. és ti jöttök! – adta ki az utasítást, mi pedig minden idegességet félre téve felrohantunk a színpadra, ahol azonnal sikítani kezdtek a rajongóink.
- Hello srácok! – kiáltotta Harry. – Naa ki van felpörögve? – erre mindenki nagy sikítozásba kezdett, ezt lehet igennek venni.
- Akkor kezdhetjük? – kiáltottam el magam, mire újfent sikítozni kezdtek, mi pedig rá kezdtünk a What makes you Beautiful-ra, azt követően pedig a Live While We’re young-ot énekeltük el.
- Héj mindenki! Tudjátok min gondolkodtam, mikor jöttünk hozzátok? – szóltam bele a mikrofonba két szám között– Azon, hogy én vagyok a legszerencsésebb rajongónk! Hiszen én minden koncertünkön ott lehetek! – nevettem bele a mikrofonba. Persze mint minden szavunkat, ezt is sikítozás követte.
- Én pedig azon, - szólt bele Louis a mikrofonjába. – hogy, milyen szerencsés is vagyok, hogy ilyen emberek vesznek körül, mint ti – mutatott a közönségre – és Ők –mutatott itt ránk és a zenekarra.
Erre mind a 4-en oda mentünk és egy nagy ölelést adtunk neki, amit a Directionerek egy nagy oooh-zásal fogadták.
aztán folytattuk a Rock Me-vel, és a Heart Attackal.
És aztán elkezdődött az, ami tényleg jellemzi egy koncertünket. Bulizás, és hülyülés. Csak úgy, neki álltunk ugró iskolázni. De gondolhatjátok milyen ugró iskola volt az… Majd Harry, elkezdett banánnal dobálózni. Hogy honnan szedett banánt az egy nagyon, nagyon jó kérdés…. Niall erre tejszínhabbal támadt vissza. Azért, jól elvagyunk. Jó hangulatban telnek a koncertek az fix. Aztán újra énekelni kezdtünk. Elénekeltük a I Would-ot, az Over Againt, és az összes többi számot, plusz az Up All Night albumról is énekeltünk, majd elköszöntünk, és fájó szívvel bár, de lementünk a színpadról. Nagyon szeretem, amit csinálok, és remélem, ezt mások is látják rajtam. 
- Húhh - szusszantunk fel mind.
- Ez jó koncert volt! – pacsiztam le a többiekkel.
- Az biztos. Elmehetnénk valahova. Bulizni, vagy kajálni. Nem t’om. – szólt közbe Louis. 
- Ááh, én eléggé elfáradtam. Inkább ugorjunk be a Nando’s-ba kajáljunk valamit! – vetette fel az ötletet Niall.
- Én benne vagyok! – szóltam.
- Én is! – csatlakozott Harry.
- Nem lehet.. – szólt közbe Liam is. Mire mind meglepve fordultunk felé. – Úgy volt, hogy bemegyünk a kórházba Val.hez.
-Hhh, tényleg! – kaptunk a fejünkhöz mind.
Ráérősen átöltöztünk, megbeszéltük a továbbiakat a menedzsmenttel, majd ki mentünk az autóhoz a testőrök kíséretében. Mielőtt beszálltunk volna kiosztottunk pár autogramot és készítettünk egy-két fotót a rajongóinkkal.
- Becsatolkozni. – fordult hátra Harry, aki vezetett. 
Szép lassan kitolatott a fanok között, majd ki kanyarodott a főútra. Onnan pedig egyenest a kórházba mentünk. Leparkoltunk, majd kiszálltunk az autóból, és a lemenő nap fényében „berontottunk” az épületbe.
- Vesd be magad haver- lökte meg hátulról Niall Hazzt. Elindult a recepció felé, de mielőtt oda ért volna, megfordult, és meghúzogatta a szemöldökét.

*Harry*
Egy igen csinos nő állt a recepciós pult mögött, így nem ellenkeztem, mikor a többiek engem küldtek beszélni. Nem értem miért nem Ők „vetik be” magukat, de nem bánom.
- Hello szépség. –kacsintottam, s közben rá támaszkodtam a pultra.
- Jó napot Uram. – köszönt illedelmesen, de nem nézett fel papírjai mögül.
- Egy barátunkhoz jöttünk. – mutattam hátra a többiekre akik izgatottan sustorogtak valamiről.
- Sajnálom, lejárt a látogatási idő. – nézett fel rám. Egy pillanattal tovább időzött a tekintete arcomon. Nem tudom ez azért van-e mert megismert mint Harry Styles-t a One Directionből, vagy mert bejövök neki.
- Naa. Csak pár percről lenne szó.
- Nem. Jöjjenek vissza holnap. – valamiért nem nézett a szemembe.
- De ez fontos lenne. És nem maradnánk sokáig. – néztem rá kiskutya szemekkel. Elfordította a fejét és vett egy nagy levegőt, majd rám nézett.
- Na, jó. De tényleg csak pár perc! – nézett rám szigorúan. – Kihez jöttek.
- A neve; Valancy Embring. Reggel óta van bent.
- Egy pillanat. – A számítógép felé fordult, és keresni kezdett. – Meg is van. 222-es kórterem.
- Köszi. Akkor már csak két kérdésem lenne. Egy; hogy hívnak? Kettő; Mikor végzel? Megismerhetnénk egymást. – húzogattam a szemöldököm.  
- Talán majd ha megtanulsz olvasni, megtudod. –mutatott a névjegytáblájára. – És… Hamarosan. De, nem hinném, hogy meg szeretnélek ismerni. – mosolygott. De fel tud idegesíteni, mikor egy nő így viselkedik, és még mosolyog is…
- Tudod, ki vagyok? – kérdeztem.
- Persze. Liam Payne a One Directionből. – én meg csak álltam, mint a hülye gyerek és döbbenten bámultam. Egy világ omlott össze bennem. Összekevert Liammel… Ezt nem hiszem el. Nyeltem egy nagyot, majd szó nélkül távoztam. Intettem a fiuknak, hogy jöjjenek és elindultam a lépcső felé.

- Na, mi van, kikosarazott? – nevetett a képembe Zayn.
- Nem. Annál sokkal rosszabb. – néztem rá.
- Mi lehet annál rosszabb? – ütögette meg a vállam Niall.
- Összekevert… Összekevert…. Liammel. – akadtam ki.
A többiek egy pillanatra megtorpantak, majd kitört belőlük a röhögés.
- Ne! Ne nevessetek! Ez nem vicces. – tártam szét a karom.

- Hát haver, ne haragudj, de én inkább maradnék én. – fogta meg a vállam Liam, miközben komolyan nézett a szemembe. Kidugtam rá a nyelvem, és abban a pillanatban szertefoszlott az összes komolysága, és prüszkölve a képembe röhögött.
- Áhj de kis szemetek vagytok. – húztam mosolyra a szám. Ekkor már a 195-ös szobánál jártunk.
- Hova is megyünk? – kérdezte Zayn, a szoba számokat nézve.
- A 222-esbe. – mutattam a folyosó végére, mert meg találtam a megfelelő számot, és a hozzá tartozó kórtermet.
Kopogtattam az ajtón, majd be is nyitottam, és mind az öten betódultunk a kicsinyke szobába.
- Szia. –köszönt Zayn, majd közelebb ment.
A kékség lassan fordította felénk a fejét, és kicsit zavartan nézett ránk egy ideig.
- Hát ti mit kerestek itt?
- Hozzád jöttünk. Kíváncsiak voltunk mi van veled. – mosolygott rá Liam.

*Valancy*

Először kicsit meglepődtem, hogy itt vannak, majd megörültem, de tekintetemmel észrevettem Harry-t is, aki miatt összeszorult a szívem, és bár tudtam, itt nem tud „bántani” engem mégis félelem töltött el.
- Hát ti mit kerestek itt? – kérdeztem halkan, de mégis hallhatón.
- Hozzád jöttünk. Kíváncsiak voltunk mi van veled. – mosolygott rám Liam.
- Hát, mint látjátok élek. – görbült felfelé a szám sarka.
- Megijesztettél. – hallottam Zayn különleges hangját. Fejem egyből felé fordítottam.
- Sajnálom. – feleltem őszintén, hiszen valóban így gondoltam. Nem akartam rá ijeszteni, és nem is gondoltam volna, hogy ez fog történni.
- Ne sajnáld, nem a te hibád. – ez elgondolkodtató. Végül is igaza van, de még mindig nem emlékszem rá mi történt pontosan tegnap. Kíváncsi vagyok rá. DE ezt csak egy ember tudja, és ha meg is kérdezném, nem biztos, hogy elmondaná az igazat. De… ártani nem árthat.
- Beszélhetnék Harry-vel? Négyszemközt? – Harry a neve hallatán azonnal felkapta a fejét, és közelebb jött, miközben a többiek elhagyták a termet.
- Harry. Én… Én szeretném tudni mi történt tegnap. Tudod. Ittam. És… Kiesett pár részlet. Mint például hogy jutottam haza. Kérlek, mond el. – néztem rá, kérlelőn.
Leült egy székre az ágyam mellé, és mélyen a szemembe nézett. Zavart, de álltam a tekintetét.
- Mondd! – szóltam rá.
- Oké. Szóval, az még megvan, hogy elszaladtál, ugye? – elgondolkodtam egy pillanatig, és felidéztem az emlékeket, amik persze azonnal be is ugrottak. Bólintottam. – Ok. Aztán, én kidühöngtem magam, és elindultam, hogy megkeresselek. Azt nem tudom, hogy mit csináltál közben, de mikor megtaláltalak egy padon ültél, kezedben egy üveg Whisky-vel. Ez gondolom már nincs meg. – Rá néztem egy olyan „folytasd” tekintettel. – Amint megláttalak kiszálltam az autóból. Te megkérdezted, hogy a taxis vagyok-e. Persze, hogy igent mondtam. Alig tudtál menni ezért segítettem eljutni a kocsihoz, és beültettelek a hátsó ülésre. Elvettem tőled a piát, és hazavittelek. A kocsiban elaludtál, ezért felvittelek a szobádba. Nem akartalak felébreszteni, remélem nem baj. A fiúknak azt mondtam, elfáradtál.
- Aha. Szóval féltél bevallani nekik, hogy micsoda egy undorító alak vagy.  – vágtam a képébe az igazságot. Arc izmai megfeszültek, de itt nem rendezhet jelenetet, ezt ő is tudja. És ez idegesíti a legjobban.
- Tartod a szád! – nézett rám sötéten. – Különben…
- Különben mi?
Egy mordulással felelt, majd témát váltott.
- Akkor most te mond el, mi van veled.
- Semmi. Mint mondtam, még élek. –feleltem flegmán.

- Bejöhetünk? – dugta be a fejét Zayn az ajtón. – Mindent megbeszéltetek?
- Persze. – mosolyogtam. Harry felállt és kiment, míg a többiek újra bejöttek.
- Azon agyaltunk, hogy megpróbálhatnánk rá venni az orvosod, hogy engedjen haza téged. – szólalt meg Liam.
Ijedten rezzentem össze. Vissza? Oda? Nem-nem! Jó nekem itt. Itt biztonságban érzem magam. Harry itt nem bánthat, és így legalább nem is kell olyan korán kelnem, hogy bejöjjek. És végül is szinte az egész napom itt töltöm, most ez így… jó.
- Én. Őhh. Szerintem ez nem jó ötlet. – mondtam ki.
- De. De miért? Nem akarsz haza jönni? Valami baj van? – kérdezte Niall zavartan.
- Nem, dehogy! Csak… Csak az – mondatomat nem tudtam befejezni, mert ebben a pillanatban jött be az ajtón egy nővér kezében gyógyszerekkel.
- Maguk mit keresnek itt? Ha jól tudom lejárt a látogatási idő. Kérem, távozzanak. –szólt rájuk szigorúan.
A fiúk bólintottak egyet, elköszöntek, megígérték, hogy holnap is bejönnek, majd ki mentek a szobából.

*

Végre vége ennek a napnak is. A kórtermet csak a hold halvány fénye világította be, a folyosóról pedig már csak egy-két nővér lépteit lehetett hallani. Eléggé elfáradtam, a reggeli incidens, a kezelés, ez a beszélgetés… Azt hittem végre, újra rendbe jön az életem, erre az ég rám küldi Harry-t aki teljesen össze kavar mindent. Én nem vágyom másra, csak egy kis nyugalomra, szabadságra. Nem akarok kötődni senkihez sem. Semmilyen módón. Nem akarok szerelmes lenni. Csak boldog. Végre, egyszer az életben, boldog akarok lenni. Ennyi nekem is kijár. A gondolataim ringattak álomba. Az álmok édes rengetegébe.

Ui.: Ha tetszik a blogom, vagy érdekel a folytatás, netalántán értesülni szeretnél az új részekről (hogy áll, mikor lesz fent stb.) Akkor csatlakozz a blog fb. csoportjához DWBH- A Blog :'D  ♥ vagy  kattints a lap szélén található feliratkozás a webhelyre gombra. De bloglovin' on is követhetsz. Ezt a lap szélén találod meg fent a blog archívum felett. És bal oldalt van kint egy szavazás. Örülnék az ottani visszajelzéseknek is. Ne feledjétek. 3 KOMMENT! és +1 FELIRATKOZÓ!  ;) ♥

#Közérdekű

Halii! Mint látjátok egy közérdekűvel jelentkezem nem egy új résszel. Sajnos. 
Szóval, azért is írtam most egy ilyen bejegyzést, hogy megértsétek a helyzetemet, és hogy miért nincs még új rész.
Restellem magam, de nincs időm írni... Általában 3 kor érek haza a suliból, és másnapra meg rengeteget kell tanulnom, és emellett még szakköreim is vannak délután... :/ Átlagosan fél 12 - éjfél körül fekszek le aludni minden nap, és fél 7 kor kelek. Eddig nem volt nagy gond suli mellett írnom, de tavaly rájöttem, hogy ha azt szeretném hogy felvegyenek oda ahova szeretnék menni tanulnom kell. Szóval ez a helyzet... :S Telefonról szoktam írni, de ott elég lassan haladok. Már a fele kész van az új résznek, a hétvégére szeretném feltenni. (!!)
Azt szeretném ezzel kérni, hogy várjatok türelemmel, és ne hagyjatok el olvasócskáim! :3
Nem mellesleg van hogy rám jön az önbizalom hiányosság, és most pont egy ilyen korszakban vagyok... Már fontolgattam hogy befejezem az írást, mert nem írok elég jól (ma is kaptam 2db 3-ast fogalmazásra nyelvtanból. Kicsit kiakadtam.hehe) De barátnőm, meggyőzött hogy folytassam, így újult erővel vágok neki az új részek írásának. :)

És a végére még annyit elárulok, hogy most egy kicsit uncsibb rész jön, viszont ezzel elkezdődik a bonyodalom. :) Jönnek az izgis, bonyodalmas, romantikus részek!! :') Szóval még egy kicsit bírjátok ki! ;) Én meg addig is megpróbálom túlélni az iskolát... #bleeutálomasuliit

Ui.: Hallgassátok a MM-t! *---*
Pusszancs: ~N

18. Result

Na szóval, ez a rész hiány egy kicsit hosszúra sikerült... Én is hibás vagyok, de ti se kommenteltek! Nagyon nehezen jönnek, pedig aztán... De ezt most hagyjuk. 3 komment és +1 (azaz ha meglessz a 6) feliratkozó után jön az új rész! :) ♥Good Reading! ♥

Kicsit rosszul aludtam. Éjjel többször is felkeltem, inni egy pohár vizet. Nagyjából emlékszem rá mi történt tegnap, de van egy kis rész, ami teljesen kiesett. Mégpedig a haza jutás… Hajnali 6 volt. Semmi erőm nem volt ahhoz, hogy egy kicsit rendbe szedjem magam. Az ágyamon feküdtem, és próbáltam nem a kínzó fejfájásra gondolni. Próbáltam nem gondolni semmire, miközben az ablakon tekintgettem kifelé. Még sötét volt az ég, így a szoba sem volt világos. Félhomály volt a beszűrődő utca lámpák és csillagok fényétől. Elővettem a telefonom, ami a zsebembe volt. Igen, már rájöttem, hogy rendes ruhában vagyok és nem pizsamában. Annak örülök, hogy „valaki” ilyen figyelmes volt, és nem élt vissza a helyzettel. Annak viszont már kevésbé, hogy ilyeneket, mint például kulcs és telefon nem vett ki a zsebemből. Tudjátok így elég kellemetlen aludni….
Feloldottam a zárat a telefonomon. 7 óra. Milyen gyorsan száll az idő… fel kéne kelni.
Elég gyengének éreztem magam, de tudtam fel kell kelnem, ezért nagy nehezen feltápászkodtam a kényelmes, melegágyból. Még bírtam volna bent feküdni…. De amint felálltam, vissza is ültem. Kicsit megszédültem. Kezemmel takartam égő szemeim, és vártam, hogy elmúljon az a bizonyos bizsergető érzés a fejemben. Amint elmúlt lassan felálltam és kimentem a fürdőszobába. Rá támaszkodtam a csap szélére és megpróbáltam felidézni a tegnap estét. Beugrott néhány kép. Harry… Ahogy alatta fekszem. És ahogy utánam kiállt. Utca lámpák, bámuló szemek… De többre nem emlékszem. Mi történt? Miért nem tudom? Hogy jutottam haza? – ilyen és hasonló gondolatok jártak a fejemben.
Kicsit megráztam a fejem, hogy elkergessem a gondolataim tegnapról. Úgy döntöttem lezuhanyozom, mivel tegnap az elmaradt. Legalábbis remélem… Levetettem a ruháim, felkötöttem a hajam, és bemásztam a zuhanyzóba. Elkezdtem folyatni magamon a forró vizet, ami eszméletlenül jól esett. Kicsit megnyugtatta az idegeim. Bár nem voltam ideges. De ellazultam tőle.… Miután végeztem, egy törölközőt csavartam magam köré, mivel tiszta ruhát nem hoztam be…
Kihúztam a fiókot, és elővettem belőle a fésűm. Lassan kezdtem fésülni, és néztem a tükörben ahogy nedves hajamon megcsillan a fény.  Majd miután meguntam megmostam a fogam.
Ki botorkáltam a fürdőből, de ahogy megcsapott a langyos, friss levegő, a fürdő szoba meleg, párása után, kicsit megszédültem. Meg kellett kapaszkodnom az ajtóba, hogy ne essek el. De mint szokott, ez is hamar elmúlt.  Kicsit fáradtan, álmosan, kerestem magamnak valami ruhát, amit aztán felvehetek mára.
Ránéztem az órámra. 7:30. Olyan érzésem van, mintha valamit elfelejtettem volna... De mit?
Lecsámborogtam a lépcsőn, ami a nappaliba vezetett. Zayn és Liam már fent volt. Beszélgettek, s közben nevetgéltek. Amint közelebb értem, mindketten rám kapták a tekintetük, és elmosolyodtak.
- Jó reggelt! 
Álmosan kezdtem mutogatni, és valami "ja-ja nektek is" féle köszönést hümmögtem. Az asztalnál leültem Zayn mellé. Rá könyököltem az asztallapra és megtámasztottam a fejem.
- Csak nem fáradt vagy? - hallottam mellőlem Zayn hangját. De én már csak a kezeimen feküdve mormogtam vissza.
- Pedig lassan indulnunk kéne.
- Tessék? Hova?- kaptam fel a fejem hirtelen, amit meg is bántam, mert belehasított a fájdalom. Emiatt összeszorítottam a szemeim.
Válasz helyett azonban csak egy csésze, forró kávét kaptam, ami perpillanat nagyon jól esett. Liam már a konyhában tevékenykedett, így csak Zayn és én maradtunk a nappaliban.
- Ezek szerint ma is elkísérsz? - törtem meg az időközben beálló csöndet. 
- Persze. Úgyis csak később lesz dolgom. - villantotta meg hófehér fogsorát.
- Kész a reggeli! - kiáltott ki a konyhából Liam.
Zayn felpattant a helyéről, ellenben velem. Én szép lassan álltam föl, de Ő így is megvárt. Tettem egy lépést előre, de kicsit meginogtam, így gyorsan elkaptam valamit, ami ennek hatására felborult. Csörömpölés hallatszott a hátam mögül. Hoppá...Félve fordultam meg. Az egész padlót föld és törött cserép borította.
- Zayn! Azt hiszem...Megöltem egy virágot. - Néztem hátra. 
- Igen. Megölted a kedvenc virágomat...- húzta el a száját idétlenül. De látszott rajta, hogy csak bohóckodik.
- Na jól van, na. Nem szándékos volt. - néztem rá kiskutya szemekkel.
Sóhajtott egyet, felém nyújtotta kezét és a törött cserepeket otthagyva bevonszolt a konyhába. Liam kérdőn tekintett ránk, ezzel jelezve, tudni akarja mi történt kint. Már épp nyitottam volna a szám, hogy elmondjam, mikor Niall toppant be a konyhába.
- Feldőlt egy virág. - mutatott a háta mögé. - Ezek szerint ennek a csörömpölése ébresztett fel. - nevetett.
Lehajtottam a fejem. Ez a helyzet kezd egyre nevetségesebbé válni.
- De ki volt az? Te, Kék krumpli? 
- Kék krumpli? Komolyan? - néztem rá evvel a tipikus flegma fejjel. - Amúgy, nem én voltam! Talán… Na jól van csak ne nézzetek így! - a mondat végét már csak nevetve tudtam befejezni. A jó társaságom persze nem hagyta, hogy egyedül nevessek, így csatlakoztak hozzám. 
Leültünk az asztalhoz reggelizni, nem ettem túl sokat, inkább csak hallgattam a többiek beszélgetését. Azt azért nem mondanám, hogy fel is fogtam, amit mondtak...
Mikor már meguntam felálltam az asztaltól.
- Hol van az izé... Őőő a seprű?- kérdeztem még mindig álmosan.
- Hagyd csak! Majd megcsinálom! - mosolygott kedvesen Liam. - De nektek mennetek kéne. Nem? - nézett itt rám, majd Zaynre.
- De. Mindjárt indulunk. - felelte erre Zayn.
Kimentem a konyhából, megkerültem a virágföldet, és felmásztam a lépcsőn. Beérve a szobámba azonnal lerogytam az ágyra és csak feküdtem. Eskü el tudnák most aludni. De hogy miért...? 
- Jössz? - dugta be a fejét Zayn.
- Ja...- feltápászkodtam az ágyról, de olyan féle rosszullét jött rám... Remegett a lábam, hányingerem volt és szorított a fejem. Mi ez? Mi van velem?
- Jól vagy? - jött közelebb.
- P-persze. Mehetünk. - indultam meg az ajtó felé. - Na? Nem jössz?
- De. Persze. - dobott egy mosolyt, majd elindultunk lefelé a lépcsőn. Meg kellett, hogy kapaszkodjak a korlátba, hogy ne essek le. Nem tudom, mi van velem. Mi ez, vagy, hogy miért van. 
Elköszöntünk a többiektől, majd elindultunk. Kicsit késésben vagyunk, de látszólag ez nem érdekelte Zaynt. 
Közepes már-már lassú tempóban haladtunk. Megpróbáltam nem észrevetetni magam, hogy nem vagyok jól. Mély levegőket vettem, mondván, ez talán segít az émelygésemen. Nem nagyon beszéltem, ellentétben Zaynel, aki folyamatban lökte a dumát. Többnyire kérdezgetett, amire a válaszaim egy-egy szó vagy nyögés volt.
- Olyan sápadt vagy. Nincs semmi bajod?
- Tessék? Ja, nem-nem. Nincs semmi bajom. Csak...Kicsit rosszul vagyok. - feleltem remegő végtagokkal. 
Kicsit lassabb tempóban fojtattuk utunkat. 
- Z-zayn! Megállhatnánk egy kicsit? - fogtam meg a vállát mikor már csak negyedórára voltunk az úti céltól.
- Persze. Biztos, hogy jól vagy? – nézett rám aggodalommal teli szemekkel.
Az igazság az, hogy már csak egy hajszál tartja bennem az erőt. Egy hajszál mely oly' könnyedén elszakadhat. Érzem, hogy hevesen dobog a szívem és vadul remegnek lábaim. Az egész felsőtestemen át fut a bizsergés. Összeszűkül a tüdőm és eltompulnak az idegsejtjeim. Egy szóval a 'biztos, hogy jól vagy?' kérdésre a válasz:
- Nem. - mondtam ki, még mielőtt lábaim felmondták volna a szolgálatot, és kezeim le nem csúsztak támaszom válláról.

*Zayn*
Aggodalmasan fürkésztem hófehér arcát. Attól féltem, ezúttal sem ismeri be a nyilvánvalót; hogy nincs jól.
De tévedtem...
- Nem - felelte a ' jól vagy?' kérdésemre, majd becsukta szemeit. Apró kezei lecsúsztak a vállamról ő maga pedig erőtlenül a földre rogyott. 
Egy pillanatra megbénultam az ijedtségtől, de sikerült minél hamarabb észbe kapnom. Gyorsan felmértem a helyzetet. Negyedórára voltunk a kórháztól. Leguggoltam mellé. Kicsit pofozgattam, szólongattam hátha magához tér, de ez nem történt meg. Felkaptam hát a kezembe és a negyedórás utat 5 percre csökkentettem. Az emberek sorra megbámultak az utcán, amitől kezdtem még idegesebb lenni. 
Zihálva estem be a nagy fehér épület ajtaján. Sietve oda mentem a portához, ahol a nő csak annyit mondott, legcélszerűbb, ha felviszem a kezelő orvosához... Át fontoltam a dolgot és ésszerűbbnek találtam lifttel menni. Oda rohantam a lifthez és vagy 5x megnyomtam a rajta lévő gombot mire az kinyílt. Beszálltam kezemben a még mindig ájult Valancyval és megnyomtam a 2. Emeletet jelző gombot. Egy örökké valóságnak tűnt, mire becsukódott, elindult, majd újra kinyitódott a lift. Át vágtam a folyosón bámészkodó betegek között és kopogás nélkül benyitottam a 13. vizsgálóba. 
- Na de kérem! - csattant fel az orvos, majd mikor meglátta Val.-t azonnal oda sietett és elvette tőlem. Rá fektette a vizsgálóra és elővett egy sztetoszkópot.
- Mi történt? - kérdezte fel se nézve rám.
- Nem tudom. Jöttünk és láttam rajta, hogy nincs jól. Aztán elájult. - próbáltam értelmes összefüggő mondatokat alkotni. 
- De nem mondta mi baja? - nézett fel rám. 
- Nem. Nem tudom. Nem mondta. Fáradt volt. Mondta, hogy álmos. De mást nem.
- Álmos... Érdekes. Meg kéne vizsgálnom. Kimenne, kérem? 
- P-persze. - vetettem még egy utolsó pillantást Valancyra meg a dokira, aztán kimentem. Leültem egy fehér műanyag székre és vártam.
A kezembe vettem a telefont és csak forgattam ujjaim között. Fel kéne hívni a többieket, de... Inkább később. Ha már tudok valami biztosat. 
Addig is csak vártam, vártam és vártam.
Óráknak tűnő fél óra volt az, amit ki kellett várnom. Aggódtam érte. Az ember nem esik össze, csak mert álmos. Esetleg ha nem alszik az este. De Ő aludt. Ma még csak fel sem riadt az éjjel. Nem értem...
- Jöjjön! – szólt ki a köpenyes fickó. Felálltam és bementem.

- Na? – kérdeztem, mikor már bent ültem a vizsgálóban. A mögöttem lévő ágyon ott feküdt a kékhajú lány. Mozdulatlanul, és egy kis cső lógott ki a jobb kezéből, mely egy infúzióra volt kapcsolva.
- Semmi komoly. Nem kell aggódni. Pár nap alatt helyre jön, viszont ezután az incidens után, mindenképp bent kell tartanunk. Nem kockáztathatunk többször.
- Elnézést! Nem értem. Milyen incidens? – zavarodtam össze. Mi? Mégis mi történt? Miről beszél?
- Ohh. Elnézést. – mosolygott zavartan. – A vérében alkoholt találtam. Itt nálunk nyugtatót kapott. És nem akármien nyugtatót. Ezek komoly nyugtatók, és remélem, azt tudja, hogy nyugtató és alkohol nem jó barátok. Komoly nyugtató nagy mennyiségű szesszel… Látja, ez lett az eredménye. De tulajdonképpen ez mindenkinél más. Nem mindenkinél ugyan az a hatás. Van aki hány, van aki agresszív lesz, és van aki sír. És persze olyan is van aki, rosszul lesz, és elájul. Súlyosabb esetben kóma is lehet. De nyugodjon meg, ez a veszély a kisasszonyt nem fenyegeti. – nyugtatott meg ijedt arcomat látva.
- Alkohol? De hisz… Mikor? Egyből haza jött. Harry hozta. Nem értem. – motyogtam alig halhatóan. – És akkor most, most mi lesz?
- Megvárjuk, míg felébred. Utána elbeszélgetek vele. Ez komoly dolog, és tisztáznunk is kéne pár dolgot. Délután jöjjön vissza, legyen szíves. És ha nem haragszik… Én folytatnám az adminisztrációt.
- Persze. Rendben. Akkor, viszlát. – csuktam be magam mögött az ajtót. Ez nekem túl sok. Felhívom Harryt. Ha valaki tud erről valamit, akkor az Ő. Ő hozta haza. Vele volt egész végig. Mondjuk… Kicsit sokáig tartott az a hazafele út. Kocsival 10 perc. Nem egy óra. Csak volt benn annyi felelősség, hogy nem itatja le. De mért tette volna? – ilyen és még hasonló gondolatok kavarogtak a fejemben. Elővettem a telefonom, és kikerestem belőle Harry számát. Kicsöng….
- Zayn!
- Haver! Had kérdezzek valamit! – szóltam bele a telefonba
- Mond csak.
- Ez fontos. Tegnap… Valancyval… ittatok?
- Ez most hogy jött?
- Valancy rosszul lett. A doki szerint nyugtatóra ivott…
- Mi van? – hallottam Hazz döbbent hangját a vonal másik feléről. – Basszus. Igen! Igen ivott! De… De az úgy volt, hogy…
- Hogy? Harry hogy? – kérdeztem idegesen. Hogy lehetett Harry ilyen felelőtlen?!

Ui.: Ha tetszik a blogom, vagy érdekel a folytatás, netalántán értesülni szeretnél az új részekről (hogy áll, mikor lesz fent stb.) Akkor csatlakozz a blog fb. csoportjához DWBH- A Blog :'D (ha meglesz a 10 ember, akkor rakok csak oda értesítést...) ♥ vagy  kattints a lap szélén található feliratkozás a webhelyre gombra. De bloglovin' on is követhetsz. Ezt a lap szélén találod meg fent a blog archívum felett. És bal oldalt van kint egy szavazás. Örülnék az ottani visszajelzéseknek is. Ne feledjétek. 3 KOMMENT! és +1 FELIRATKOZÓ!  ;) ♥

17. Harry...

Sziasztok! Itt az új rész! Amint mondtam, 3 komment után. DE!! Nagyon lassan jöttek a kommentek, hiába kértem egy csomószor, mikor megosztottam. Nem értem. Miért van az, hogy bárki bármit kér, én megteszem, de ha én kérek azt senki nem teszi meg? Mindegy. Magatokkal szúrtok ki. Én tudom mi lesz a vége. Nem a magam szórakoztatására írom! Aki meg szeretné ha lenne folytatás, az kommenteljen!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!! 3 komment és +1 feliratkozó (azaz ha meglesz az 5) után, rakom az új részt! Ezt most lehet venni lecseszésnek, de ne rám haragudjatok meg! :| #bocsihogyennyitjártatomaszám
♥Good Reading! ♥

Elindultunk a kocsival. Harry egész végig az utat figyelte. Legalábbis remélem. Bent sötét volt, és csak a műszerfalon lévő kis gombok világítottak. Nem szeretek sötétben autózni. Hosszú percekig bámultam az előttem lévő útra, és a mellettünk elhaladó autókra, miközben halkan szólt a zene. De Harry megunta a „semmit tevést”
- Mondj valamit! – Szólalt meg rekedtes hangján.
- De mégis mit?
- Nem tudom. Mond el milyen napod volt.
- Hát… Olyan… Hát olyan tudod. – kezdtem el mutogatni a kezemmel.
- Ha tudnám, nem kérdezném- nevetett fel kicsit.
- Na! Hát ilyen fárasztó. Na! És neked? – tettem fel a kérdést illedelemből, holott különösebb képen nem érdekelt.
- Stúdióztunk. Fárasztó ám az is.
- Azt elhiszem.
Ekkor Harry bekanyarodott egy kivilágítatlan utcába. Döcögve mentünk beljebb pár métert. Szerintem ez nem a jó út. Mért erre jöttünk? Szaporábban kezdett verni a szívem, de nem mutattam idegességem, Harry felé, aki most épp megállt. Felkapcsolta a világítást a kocsiba és felém fordult.
- Harry… - suttogtam halkan. Van egy olyan érzésem, tudom, mire készül, és ez a gondolat nem tetszik. Nagyon nem tetszik.
- Shhh. – mutató ujját a szája elé helyezte – Nem kell félni. Óvatos leszek. – pimasz fény csillant szemében. Na, nekem ennyi kellett. Jól pofon vágtam, ami váratlanul érte Őt. Kihasználva ledermedtségét, gyorsan kicsatoltam a biztonsági övem, de még mielőtt kinyithattam volna a  kocsi ajtót, elkapta a kezem, így megakadályozva „szökésem”.

- Ez mi volt? Hogy merészelsz te engem megütni? – szorította meg a csuklóm, és rángatni kezdett. – Hogy gondoltad mégis, hogy nekem ellentmondasz?! Nem vagy te itt senki!  - Üvöltötte a képembe. Nyáltócsát hagyva az arcomon. Hevesebben vert a szívem, és kezdtem félni Tőle. Én hülye mégis ellent mondtam neki újból. Mert én, én nem vagyok képes befogni a szám.
- És te mi jogon tartasz itt? Ha jól tudom ez egy szabad ország, és nekem itt ugyanannyi jogom van, mint neked. Te sem vagy különb nálam. Mert lehet, én egy drogos senki vagyok, de a magadfajtánál nincs rosszabb! Te egy beképzelt, elkényeztetett erőszakos sztár vagy! - flegmáztam vissza.
- Ó tényleg? – szorította meg a csuklóm – Azon az estén nem ellenkeztél! Hát most se tedd! – szemei besötétedtek, így sötétzölden villogtak a dühtől.
Elfordítottam a fejem. Igaza van, azon az estén nem ellenkeztem, de akkor atom részeg voltam. De most nem vagyok az! Akkor még nem ismertem elég jól. De most már ismerem, de bár ne kéne. Így is épp’ elég nehéz az életem. Nem kell, hogy még Ő is megnehezítse.
Puha ujjaival megfogta az arcom, és finoman maga felé fordította. Jól láttam, hogy egy kicsi bűntudat volt a szemében? Csak nem? Kicsit elvesztem meglágyult szemeiben. Annyira, csodaszépek. De… Jézusom miket hordok én itt össze?! Teljesen összezavarodtam. Láttam, ahogy lassan közelít felém rózsaszín ajkaival, és hirtelen nem tudtam mit tegyek. A szívem vadabbul kezdett kalapálni. Már-már attól féltem meghalja. Nem tettem semmit. Hagytam, hogy megcsókoljon. Édes ajkait az enyémekre nyomta, nyelvével bebocsátást kért számba, amit én meg is adtam neki, egy kis habozás után. Nyelve először lassú táncba kezdett az enyémmel. Nem tudtam mit csinálok, de élveztem, azt hiszem. Majd egyre gyorsabb tempóban gabalyodtunk egymásba. Kezeim akaratlanul is a nyaka köré fontam. Majd levegő hiányában elválltunk.
Ajkai elégedett mosolyra húzódtak. Csak ekkor döbbentem rá: te jó ég, mit tettem!  Egyből eluralkodott rajtam a félelem és az idegesség. Nem is hiába. Harry már hajolt, közel volt. Fogaival megcsipkedte a nyakam. Behunytam a szemem, és megpróbáltam rendezni szapora légzésem. Ezt nem hagyhatom. Én nem akarok semmit Harrytől. Lassan eltoltam magamtól, de ekkor már egy halványabb lila foltot hagyott a nyakamon, szívásával.
Harry kérdően rám nézett, de én nem mertem a szemébe nézni. Elfordítottam a fejem. Így voltunk, néma csendben. Azt hiszem mindketten eléggé összezavarodtunk, ahhoz, hogy megszólaljunk. De a legváratlanabb pillanatban, megéreztem a combomon Harry meleg kezét. Megugrottam érintésére, és megborsózott a bőröm. A lámpa alig ért valamit a körülöttünk levő sötétségben. Éppen annyira volt elég, hogy lássam Harry arcát. Zavartan nézett rám. Nem mutattam semmi érzelmet. Nem reagáltam tetteire. De egy ponton elég volt. És ez a pont akkor jött el mikor egyik kezét a combomon csúsztatta felfelé, a másikkal pedig a derem fogta meg, és húzta magához erőteljesen. Elbizonytalanodtam. Újra érezni akartam Harry-s illatát, édes ajkait, érintését. De ugyanakkor mégse. Tudom, hogy ha ebbe bele megyek, annak nem lesz jó vége, és különben is. Harry olyan ellenszenves. És… És, nem akarok újra csalódni, összetörni, már pedig, ha itt maradok, fent áll ennek az esélye.
Harry felém fordulva, és én felé fordulva ültünk, így egy kicsit kényelmetlenül. A combomat simogatta, majd hirtelen hátra nyúlt, és könnyedén hátra döntötte az ülését, aztán visszafordult felém. Közelebb húzott magához, így csak pár centire voltunk egymástól. Tudtam, éreztem, ennek nem lesz jó vége.
- Harry, én… - néztem bele zöld szemeibe, amitől elakadt a lélegzetem. A pillanatnyi figyelmetlenségem kihasználva ledöntött a hátra hajtott ülésen.
- Harry! Ne már! Engedj el! – rángatóztam. De ő csak a fejét rázta. Egy csapásra elmúlt a bizonytalanságom. Most már csak egyet akartam: kijutni innen.
Harry két térdén tartotta magát, hogy ne legyen túl nehéz számomra, mivel ő maga a hasamon ült. Felém hajolt, és kezeivel lefogta az enyéimet, míg szájával szívni kezdte a nyakam. Erősen, kíméletlenül, ami hatására összeszorítottam a szemem. Majd mikor végzett, kinyitottam szemeim, így láttam, hogy elégedett mosoly terül szét arcán. Egyik kezével benyúlt a pólóm alá, és ujjaival simogatni kezdte a hasam, míg el nem rét egy bizonyos magasságig, ahol útját állta egy ruhaanyag… a hátam alá nyúlt, hogy kicsatolhassa a melltartóm. Úgy érezem tennem kell valamit, de nem tudok. Egy rutinos mozdulattal kikapcsolta az anyagot, majd meleg ujjait visszavezette, az immáron szabaddá tett részhez. Ám mielőtt bármit is csinált volna lehúzta rólam a pólóm.

- Harry állj le! – üvöltöttem rá. De nem hallgatott rám. Meleg tenyerét a még rajtam lévő melltartó alá helyezte, és meg markolta a mellem. Ennek hatására hirtelen beugrott valami. Ha egyik kezével nem fogja le az enyém… Akkor lényegében van egy szabad kezem!! Ujjaim ökölbe szorítottam.
- Harry! Figyelj csak… - Harry felém fordította fejét, amit én kihasználva behúztam neki egyet, amiért persze bedühödött, de jobb ötletem nem volt. Izmai megfeszültek, és ujjait ökölbe szorította. Felkészültem rá, hogy meg fog ütni, nem is csalódtam. Bár nem ököllel ütött meg. Ujjai erősen csattantak az arcomon. A fájdalomtól könnyek szöktek a szemembe. De én erős vagyok! Most azt hiszi megbénított. De ez nem így van. Térdemmel ágyékon rúgtam, minek hatására mindkét kezével oda kapott, és összeszorította szemeit. Gyorsan kimásztam alóla, és kinyitottam a mellettem lévő ajtót. Megpróbáltam gyorsan kimászni. Már majdnem sikerült, mikor Harry a bokámnál húzva visszarántott, emiatt elestem, és bevágtam az orrom. Meleg folyadékot éreztem meg folyni lefelé. Tudtam ez nem lehet más, csak a vérem. Kirángattam a lábam Harry fogásából, és futni kezdtem.
- Állj meg, te ribanc! – hallottam még a távolból Harry dühös kiáltását. Futottam egyenesen, míg meg nem láttam az első kis biztató fényt, ugyanis ahonnan jöttem korom sötét volt. Csak itt jutott eszembe, hogy én kikapcsolt melltartóban állok itt valahol az utcán. Gyorsan bekapcsoltam, majd mit sem törődve az emberek bámulásával elindultam arra, amerre a legtöbben voltak. Ott majd kérek egy kis elutasítást, hol is vagyok pontosan és merre kell mennem, hogy haza jussak.
Idegesen trappoltam a hideg éjszakában a lámpák fénykörében, miközben majdnem minden kocsi és kamion dudált egyet, utalva öltözékemre. Nem beszélve arról, hogy pár tizenéves fütyülni kezdett, mikor elhaladtam melltettük. Volt, akinek bemutattam egyet.
Végül aztán beértem egy forgalmasabb helyre. Úgy értem, ahol több ember volt. Na, ja. Egyre jobb. Holnap ezen fognak csámcsogni… hehe. Biztosshogynem. Bementem az első boltba, amit láttam. Ahogy beléptem a boltos srácnak leesett az álla, de megpróbáltam úgy tenni, mintha ezt nem vettem volna észre. Levettem a polcról egy üveg whiskyt, majd kifizettem.
Kiléptem az utcára. Nem mondom, hogy melegem volt, mert nem igaz. Majdnem megfagytam. Ezért húztam egyet a piából, ami kicsit felmelegített. Egy kicsit tovább menve, megláttam egy nőt. Elhatároztam hát magam, hogy megérdeklődöm hol is vagyok most pontosan, és merre is kell mennem.
- Elnézést! – szólítottam le.
- Tessék? – először jól végig mért.
- Meg tudná nekem mondani, hogy most pontosan hol vagyok? – kérdeztem reménykedve
- Húha. Nem… Nem tudom, sajnálom. Nem ide valósi vagyok, de a telefonomon van GPS megnézhetem.
- Jaj, nem kell. De azért köszönöm. Viszlát.
Hát tényleg! A telefonon van GPS! Hogy ez nekem eddig miért nem jutott eszembe.
Elővettem a telefonom, és bekapcsoltam a mobilnetet rajta. Beléptem a térképbe, ami azonnal ki is hozta, hol vagyok most. A belváros közelében. Beírtam a keresőbe az általam keresett utcát. Basszus. Ez messze van. Húztam még egyet a whiskyből, majd hívtam egy taxit. Ennél jobb ötletem nincs, és valahogy haza kell jutnom. Leültem egy padra, és vártam, hogy jöjjön a taxi. Míg vártam, megittam a pia felét, így elég mámoros hangulatba kerültem.

*Harry*
Büdös kis ribanc. Mérgelődtem magamban. Ez se normális. Elszalad egy szál melltartóban, vaksötétben, egy idegen városban. Kicsit kidühöngtem magam a sötétben, majd rendbe szedtem a kocsit, és elindultam hazafelé. Direkt a város felé mentem, hátha meglátom valahol. Mégsem hagyhatom, hogy ősszel így mászkáljon. Meg, ha nem talál haza? Komolyan mondom, ezekkel a nőkkel csak a baj van. Pedig én csak egy kicsit szórakozni akartam. Lassan gurultam az úton, miközben szemeimet meresztgettem kifelé. Valahol a belváros felé megláttam egy kékhajú lányt egy padon ülni. Ez csak is Ő lehet! Közelebb hajtottam. Láttam, hogy valami van nála. Na, nem? Csak nem iszik? Jesszus, belesem merek gondolni, mi mindenbe menne bele, ha részeg. Így is elég vagány csaj, feltűnő egyéniség, főleg egy szál melltartóban. Biztos akadna olyan, aki kihasználná, hogy nem józan. Bár, ha jobban bele gondolok… Mi? Dehogy! Én nem vagyok olyan. Felveszem és haza viszem. Nem fogom így kihasználni. Lehet, nem vagyok egy szent, de szívem nekem is van. Elé hajtottam. Kiszálltam az autóból, és közelebb mentem.
- Te a taxis vagy ugye? – kérdezte kicsit nevetgélve.
- Ömm. Persze. Jöjjön, üljön be. – gyors átgondolás után, így láttam a legésszerűbbnek
Kicsit botladozva járt, így segítettem neki eljutni a járműhez, ahol beültettem a hátsó ülésre. Én magam beszálltam a vezető ülésbe, és hátra pillantottam, a tolatás miatt, ám láttam, hogy Val. meghúzza az üveget.
- Nem, nem. – vettem el tőle. – Épp’ eleget ittál már.
Kicsit morcos arcot vágott, majd elfordította a fejét. Elindultam hazafelé.

*

Végre! Megérkeztünk! Kinyitottam a kaput és bejártam a kocsival. Láttam, hogy a fiúk még ébren vannak, ami nem is olyan meglepő, hiszen fél 9 van még csak. Kiszálltam és kinyitottam a hátsó ajtót, hogy Valancy is kiszállhasson. Ám a kékség már aludt. Kicsit elmosolyodtam. Olyan… aranyos. És… Olyan szexi így melltartóban. De így nem vihetem fel. Gondoltam, ezért megkerestem a fölsőjét, ami valahol a földön volt. Rá adtam, bár nem szívesen, de hát mit szólnának hozzá, ha így vinném be? Valahogy kiszedtem a kocsiból, és az ölembe vettem, hogy be tudjam vinni.
Nagyon könnyű. – állapítottam meg, míg el nem értem a bejáratig. Fél kézzel kinyitottam az ajtót, és bementem. A többiek a nappaliban voltak és meccset néztek.
- Sziasztok! – köszöntem halkan, mire ők felém fordultak, és lehalkították a tévét. – Kicsit elfáradt. Elaludt a kocsiban. – mosolyogtam miközben magyarázkodtam. Utálok nekik hazudni, de vannak helyzetek, ahol muszáj egy kicsit elferdíteni az igazságot. És ez egy pont ilyen helyzet.
Bólintottak, én pedig lerúgtam magamról a cipőm és kezemben Valancyval, felmásztam a lépcsőn. Leraktam az ágyra, betakartam, majd át mentem a saját szobámba. Lezuhanyoztam, majd lefeküdtem. Ám sokáig nem jött álom a szememre. 

Ui.: Ha tetszik a blogom, vagy érdekel a folytatás, netalántán értesülni szeretnél az új részekről (hogy áll, mikor lesz fent stb.) Akkor csatlakozz a blog fb. csoportjához DWBH- A Blog :'D (ha meglesz a 10 ember, akkor rakok csak oda értesítést...) ♥ vagy  kattints a lap szélén található feliratkozás a webhelyre gombra. De bloglovin' on is követhetsz. Ezt a lap szélén találod meg fent a blog archívum felett. És bal oldalt van kint egy szavazás. Örülnék az ottani visszajelzéseknek is. Ne feledjétek. 3 KOMMENT! és +1 FELIRATKOZÓ!  ;) ♥

16. Another Day

Sziasztok! Örülök, hogy össze jött a 3 komment, így nem is húznám sokáig, csak egy kérésem lenne: 3 komment, a ti saját, ŐSZINTE véleményetekkel. :) Míg nincs 3 komi, nincs új rész!

♥Good Reading! ♥ 

Lassan már egy hete, hogy a One Directionnel élek. Kezdem megszokni Őket. Harry azóta sem hagy békén, bár már nem olyan mértékben „zaklat” mint az első pár napban. Az elvonó sem olyan kemény, simán megy minden. Remélem ez így marad. Én lennék a világ legboldogabb embere, ha most minden sikerülne. Észrevettétek, ma milyen derülátó hangulatomban vagyok?! Annyira furcsa számomra, hogy tudok nevetni. Hirtelen összejött sok minden, és azt hittem ez nekem már sok. De Ők 5 en megváltoztatták az életem. Annyira hihetetlen, hogy ilyen jó hatással vannak rám. Nem? Igazán jó társaság, én mégis azt a kis időt élvezem a legjobban, mikor kimegyünk az erkélyre Zaynel, és elszívunk egy cigarettát. Ő egy simát, én egy mentolosat. Haha. Ezek azok a pillanatok, amik a legtöbb erőt adják, hogy végleg jó útra térjek. Zaynel igazán jól el lehet beszélgetni. Teljesen komoly dolgokról-gondokról. Most is épp’ vele beszélgetek. Hajnali 5 óra van. Megint rosszat álmodtam. Mostanában, szinte minden nap. És ugyanazt. Edem és Rayen van bent. Esik az eső. Sötét van. Közelítenek felém. Azt akarják, mennyek velük. Valami mutáns lények, és Edem meg akar csókolni… Bizarr. Ma is épp ezért ülök/ ülünk itt Zaynel az erkélyen. Egy reggeli cigi, és egy meleg tea. Megtoldva Zayn társaságával. Más nem is kell nekem.
- Hé, figyelsz egyáltalán Val.? – legyezgetett Zayn az arcom előtt nagy kezeivel.
- Persze! – kaptam hirtelen észbe, majd eddig a táj felé néző tekintetem Zaynre vezettem. Elmosolyodtam reggeli kómás arcán. Mindig tökéletesen beállított haja, most lustán, a homlokán pihent. Szemei alatt sötét karikák éktelenkedtek, a kevés alvás hiányába.
- Na akkor mit szólnál hozzá?
- Mihez? – néztem rá értetlenül. 
- És akkor még mered azt mondani, hogy figyelsz… - tettetett sértődöttséget. – Csak azt mondtam, ma elkísérhetnélek az orvosodhoz. Mehetnénk gyalog. Na, akkor mit szólsz hozzá?

- Nahát Zayn! Ez egy rendkívüli gondolat. Csak is támogatni tudom. –vigyorogtam rá.
Elnyomtuk a csikk végét, majd bementünk. Elkezdtünk készülődni, bár még csak fél 6 volt… Én elmentem zuhanyozni és rendbe tenni magam, hogy szalonképes legyek, és gondolom Ő is ugyanezt tette. Kivettem a szekrényből egy tiszta fehérneműt, egy szürke csőnadrágot és egy fehér alapon szürke csillagos trikót, majd bementem a fürdőszobába. Letettem egy helyre a behozott göncöket, majd megnyitottam a csapot.

*

Indulás előtt még gyorsan fogat mostam és felkötöttem a hajam egy copfba. Hajaj, kopik a festék… - gondoltam magamban. Na majd haza felé bemegyek és veszek kék festéket.
Gyorsan letrappoltam a lépcsőn. Zayn már az ajtóban várt.

- Indulhatunk? – nyitotta ki az ajtót. Válaszképp csak bólintottam.
Már fél 7 volt. Kezdtek megtelni az utcák munkába siető felnőttekkel. Hűs volt még, és köd. De ez minket nem zavart. Mi csak mentünk a járdán. Szótlanul, gyönyörködve a fáról hulló levelekben. Igen, Ősz van. Csodálatosan szép Ősz.
Akadt, aki futott és akadt, aki kutyákat sétáltatott. A buszok még nem teltek meg, az üzletek többsége még nem nyitott ki.
- Tényleg, még sem kérdeztem. Tetszik London? – zavarta meg a gondolat menetemet Zayn.
- Ööö Aha. Szép. – feleltem. – És te szeretsz itt élni?
- Igen. Kedves kis helynek tartom.
- Na hát az… Szuper. És te ide valósi vagy?
- Nem. Eredetileg Bradfordból jöttem. - Válaszolt. Pedig azt hittem Londoni…
- És a többiek sem Londoniak? – kíváncsiskodtam tovább.
- Nem. – húzta mosolyra a száját
- De akkor hogy ismertétek meg egymást? – fordultam felé, értetlen arccal.

- Jelentkeztünk az X-Factorba. És, egybe raktak minket. Kalandos volt… - nevetett fel.
- Nohát! Akkor csak a véletlen műve, hogy létezik a One Direction? De mind angolok vagytok?
- Haha. Lényegében igen. A véletlennek köszönhető. Hogy mind angolok vagyunk-e? Hát… Nem. Niall Ír származású.

- Azért mondom. Olyan furcsán beszélt. – nevettem fel. – És…
- Még mindig van kérdésed? – szakított félbe Zayn. – Nem vagy kicsit túl kíváncsi? – kacsintott rám. Mire én elnevettem magam, és Ő is csatlakozott hozzám.

Az út többi részében megpróbáltam csak azért is az agyára menni, ami kisebb-nagyobb sikerrel ment is. Muhaha. Nem tudom ma mi ütött belém. Teljesen kifordultam önmagamból…
Megérkeztünk a nagy fehér épület elé.
- Hát akkor… Szia – fordultam Zayn felé.
- Akkor, szia! Majd otthon találkozunk! – mosolygott rám, majd mindketten elindultunk a másik irányba. Én még mindig kicsit szorongva mentem be, bár tudtam, ami bent vár rám, az nem lesz olyan rossz. Legalábbis, jobb, mint mikor egyedül küzdöttem le. Annál ezerszer jobb. Vagyis hát, könnyebb. Jobb nem, csak könnyebb. Köszöntem a portásnak, aki barátságosan mosolygott rám, majd felmentem a lépcsőn. A váróteremben sokan voltak. A többség fiatalkorú volt. Csodálkozva mértem végig őket. Akik ezt nem vették jó néven. Hát, ha én ülnék ott valószínű, én is így reagálnék… Jut eszembe, nem csak bámészkodni jöttem ide. Megkerestem a 13. számú vizsgálót és bekopogtam. Sokáig szerencsére nem kellett várnom, az orvosom hamar ajtót nyitott és betessékelt a szobába.
- Üljön le, kérem. – mutatott egy székre. Természetesen megtettem, amit kért. És ő is leült velem szemben, az asztal túloldalára. Rá könyökölt és ujjait összekulcsolta. Tekintetét először a papírjaimra, majd rám vezette.
- Nos, mielőtt elkezdenénk a mai kezelést, szeretném, ha tudná, megjöttek a vérvétel eredményei.
- Igen? – kérdeztem szórakozottan.
- Igen. Az eredmények szerint, maga vérszegény. Tudott erről?
- Nem. – válaszoltam még mindig kicsit szórakozottan. Hűha, vérszegény vagyok. Most aztán tök parázok.

- Értem. – láttam az arcán, hogy gondolkodik, mondjon-e még valamit vagy sem. De aztán annyiban hagyta.
- Jól van. Akkor, kezdjünk is neki. – állt fel az asztaltól.

*

Fáradtan, meggyötörten léptem ki a nagy fehér épületből. Első gondolatom, mikor megcsapott a hideg szellő : Szabad vagyok!
Már elmúlt 7 óra, és kezdett sötétedni is. Elővettem a zsebemből a telefonom. Amint feloldottam rajt a zárat meg is csörrent. „Harry” mutatta a kijelző. Azonnal fel is vettem.
- Szia! – köszöntem bele a telefonba.
- Szia Val. Végeztél?
- Igen. Épp most.
- Jó. Érted megyek, csak várj meg ott.
- Jó-jó. Akkor… Szia. – majd kinyomtam a telefont.
Cseppet sem örülök, hogy Harry eljön értem, de így legalább nem kell haza gyalogolnom, tök egyedül ráadásul sötétben. Leültem a lépcsőre, és vártam. Úgy döntöttem amíg nem jön, zenét hallgatok. Benyomtam egy Fun. Számot, amit egy Green Dayn-Kill the Dj követett, azt pedig egy Jimmy Eat World –Hear you Me. Azt egy Taylor Swift-22 és egy Ed sheeran Give me Love. Majd megláttam, hogy egy fekete kocsi bekanyarodik elém, és megáll. Kinyílt az ajtó, és elő bukkant Harry, egy kék sapkában, fekete gatyában és zakóban, ami alatt egy fehér ing volt. Egész tetszetős. Mármint a stílusa! Harry… Ő… hogy is mondjam, nem az esetem…
Elindultam a kocsi felé. Ő pimaszul rám mosolygott, majd kinyitotta nekem az ajtót. Gyorsan bedobtam hátra a cuccomat, és elhelyezkedtem az anyósülésen.
- Indulhatunk? – kérdezte, mikor már becsatolta a biztonsági övét.
- Persze – bólintottam, majd a kocsi lassan gurulni kezdett, előre. 

 Ui.: Ha tetszik a blogom, vagy érdekel a folytatás, netalántán értesülni szeretnél az új részekről (hogy áll, mikor lesz fent stb.) Akkor csatlakozz a blog fb. csoportjához DWBH- A Blog :'D (ha meglesz a 10 ember, akkor rakok csak oda értesítést...) ♥ vagy  kattints a lap szélén található feliratkozás a webhelyre gombra. De bloglovin' on is követhetsz. Ezt a lap szélén találod meg fent a blog archívum felett. És bal oldalt van kint egy szavazás. Örülnék az ottani visszajelzéseknek is. Ne feledjétek. 3 KOMMENT!   ;) ♥

15. A successful day

Aloha! Nos nem akarok magyarázkodni, sok a dolgom, és nincs időm írni. DE! Ha én veszem a fáradtságot, hogy leírjam, és feltegyem NEKTEK, nem magamnak, mert én tudom mi lesz a vége, de mondom, ha én megírom, felrakom, akkor kérlek, legalább kommenteljetek!  3 komi után új rész! Én megírok akár száz részt is, de amíg erre a részre nem lessz 3 komi, addig nem rakok fel többet. És ez ugyanúgy vonatkozik a következő részekre is!!!
♥ Good Reading!♥

Feszülten figyeltem, miket csinál. A fiókból különböző színű és méretű orvosi szerkezetek kerültek elő. Lassan közelített felém egy sztetoszkóppal. Kirázott a hideg, ahogy a hideg tárgy a bőrömhöz ért. Fél percig csak némán fülelt, és hümmögött. Felhúzta a szemöldökét. Miért? Vadabbul kezdett kalapálni a szívem. Talán valami baj van? Arcom bizonyára tükrözte ijedtségem. Az orvos felegyenesedett és rám mosolygott. Szememmel követtem az arcát.
- Tessék megnyugodni. Ha ennyire izgul, meg fogok süketülni. – Viccelte el a végét. De én valahogy nem tudtam megnyugodni. Nekem ez tényleg fontos. Nem akarom, hogy valami baj legyen.
- Minden… Minden rendben van, doktor úr? – Nem válaszolt, inkább egy másik eszköz után nyúlt.
- Kérem, nyugodjon meg, hogy megmérhessem a vérnyomását. – Húzta fel a kezemre az anyagot.
Egy mély levegőt vettem, majd hosszan kifújtam, hogy lenyugodjak. Minden gondolatot elhessegettem a fejemből, és ellazítottam a karom. A műszer egyre jobban kezdte szorítani a kezem,és ennek hatására egy idő után éreztem, ahogy az ütőerem dobog… Majd egy pillanat alatt ellazult az egész. Ernyedten hevert mellettem a kezem. Az orvos levette róla a mandzsettát. ( Az az izé. Tudjátok az ami szorítja a kezed, mikor mér… tudom, hogy tudok magyarázni….)
Rá pillantott a kijelzőre, hogy lássa az értékeimet. Láttam, ahogy átfut az agyán az egész. De nem tűnt nyugodtnak. Kezdtem egyre jobban idegessé válni.
Nem szólalt meg, inkább elővett még valamit a fiókból. Ijedten kaptam fel a tekintetem a picike hegyes tárgyra. Szemeim kikerekedtek és automatikusan hátrébb csúsztam az ágyon. A doktor kedvesen mosolygott és kinyújtott kézzel közelített felém.
- Ne aggódjon! Nem fog fájni. Csak egy kis vért veszek.
Irtózom a tűktől. Mielőtt belém szúrják, mindig azt mondják „Nem fáj” De valahogy nekem mindig nagyon. De tényleg nagyon fáj. Azt még úgy-ahogy elviselem, mikor a vállamba adják, de amikor vért vesznek, egyenesen sírni tudnék… Igazából, kevés dolgok közül ez az egyik, amitől félek.
Először lefújta a könyökhajlatom valami sprayjel, aztán pedig szép lassan belém bökte a hegyes tűt. Láttam, ahogy vérem folyik ki a kezemből, át pár kisebb üvegcsébe. A látványtól inkább összeszorítottam a szemem, az érzéstől pedig a fogam. Elég érdekes látványt nyújthattam… Aztán, óráknak tűnő percek után végre éreztem, ahogy lassan kihúzzák a kezemből a tűt.  Óvatosan kinyitottam a szemem, hogy megbizonyosodjak, vége. És vége. Az orvos most felém fordult. Kíváncsian fürkésztem arcát. Reméltem végeztünk, és nem kínoz tovább.
- Nos, kisasszony. Mára megvolnánk. Már csak egy felelősségvállalási nyilatkozatot kell aláírnia a barátjának.

Aprót bólintottam, és lepattantam az ágyról. A férfi behívta Harryt és Zaynt. Elmagyarázta nekik, azt, amit nekem mondott, majd meg kérte a fiukat, hogy írják alá a papírt. Meg is tették, majd immáron hárman, elindultunk kifelé. Le a lépcsőn, el a porta mellett, majd ki az ajtón. Tekintetemmel megkerestem Harry kocsiját, amit aztán meg is találtam. Oda siettünk, mivel, míg én bent voltam, elkezdett esni az eső. Gyorsan beszálltunk a járműbe, majd elindultunk „haza”.
- Nem ugrunk be a KFC-be? – kérdezte Zayn, aki ezúttal hátra ült mellém. Megvártam, míg Harry is válaszol, és csak utána szólaltam meg látván, hogy Zayn az én véleményemre is kíváncsi.
- Felőlem. – rántottam meg egyszerűen a vállam. Erre Ő elmosolyodott, majd jobb kezét Harry vállára helyezte.
- Akkor oda. – nevetett fel. Megborzongtam. Olyan furcsa volt. Olyan ismerős. Pont, mint Edem. Ő is így nevetett. De Ő Zayn és nem Edem. Gyorsan elhessegettem a fölösleges gondolataim. Megpróbáltam figyelmen kívül hagyni, de szöget ütött a fejembe. Egyszerűen nem tudtam másra gondolni csak Rá. Edemre. A barátomra. Rá, aki miatt érdemes volt élni. Most, hogy miért élek… Nem tudom. Inkább csak azt mondanám, vagyok. Ezt semmiképp nem lehet életnek nevezni. Érdekes érzés. Olyan hihetetlen. Mintha nem is magam lennék. Úgy értem, mintha felülről látnám az életem, de mégse. Élet-halál közti állapot érzésem van ettől.
- Vaalaancy… ? – húzogatta Zayn a kezét az arcom előtt.
- Te-tessék? – néztem rá lepetten.
- Megjöttünk. – Mondta, de már kint is volt a kocsiból. Én még döbbenten ültem a helyemen, mikor a mellettem lévő ajtó kinyílt és feltűnt Ő. Felém nyújtotta a kezét, én elfogadtam a kedves gesztust, és a segítségével kiszálltam a kocsiból. Mikor már két lábbal álltam a földön elengedte a kezem. Harry már a bejáratnál várt, ezért mi is oda siettünk. Így együtt léptünk be az étterembe. Egyszerre vagy száz szempár szegeződött ránk. Ami engem, kissé megijesztett és zavart. Néhányan előkapták a telefonjukat, és fényképezni kezdtek, ezért én megpróbáltam eltűnni a két fiú között. Láttam a két fiún, hogy nekik sem tetszik ez a helyzet. Amilyen gyorsan csak tudtuk le adtuk a rendelést, majd mikor kézhez kaptuk azt, gyorsan kiiszkoltunk. A csöpögő eső, nyomot hagyott a ruháinkon. Beszálltunk a kocsiba, és elindultunk „haza”
- Hey! Ömm… Zayn.
- Igen? – Fordult felém az említett személy. Már majdnem fekete haja az égnek meredt és egy Rolling Stonesos fölsőt viselt és egy fekete nadrágot. Tágra nyílt szemekkel figyelt, amit nem tudtam mire vélni, ezért kicsit összehúztam a szemöldököm, majd egyszerre elnevettük magunk.
- Mi olyan vicces? – Szólt hátra Harry, aki most a tükörre szegezte komolytalan tekintetét, hogy lásson minket.
Válasz helyett, inkább lehajtottam a fejem és megpróbáltam visszatartani, előtörő nevetésem. Majd mikor már elrendeztem a gondolataim, újból felpillantottam, de már vissza is hajtottam a fejem. Ugyanis Zayn direkt rám szegezte tekintetét, és kikerekítette a szemeit. Ettől, megint rám jött a nevetés, épp ezért hajtottam le a fejem. Kék hajam kócosan lógott előre.
- Ne nézz! – szóltam rá. Kínosnak éreztem, ahogy bámul.
- Miért is? Úgy tudom ez egy szabad ország. – Nem láttam, mégis éreztem, hogy mosolyra húzódik a szája.
- Zayn tényleg ne bámuld! – Kapcsolódott be egy újabb hang a beszélgetésbe. Harryé.
Felegyenesedtem, és megpróbáltam nem elröhögni magam, miközben szembe nézek Zaynel. Aki most egy pillanatra elfordult, hogy egy grimaszt küldhessen Harrynek. Mire visszafordult volna, a kocsi megállt és én kipattantam az ülésről. Meg vártam, míg Ők is ugyanezt teszik, majd a már tisztuló ég alatt, besétáltunk az 1D lakba. Ahol aztán, „nyugodt” körülmények között elfogyasztottuk, ebédnek szánt KFC-s csirkénket. Bent aztán, a fiuk tovább húzták egymás agyát, de amit furcsálltam, hogy rajtunk kívül senki sincs itt… Valószínű, hogy valami dolguk akadt.
Nem hittem volna, hogy ennyire meg tudok kedvelni valakiket, mint őket. Szerintem Ők fizikailag képtelenek a rosszkedvre. Bárcsak én is ilyen lehetnék. És Harry ma egész normálisan viselkedett. Egyszer nem mért még végig. Ezt jó előjelnek tekintem. Egész sikeres nap kerekedett ebből a maiból. 


 Ui.: Ha tetszik a blogom, vagy érdekel a folytatás, netalántán értesülni szeretnél az új részekről (hogy áll, mikor lessz fent stb.) Akkor csatlakozz a blog fb. csoportjához DWBH- A Blog :'D (ha meglessz a 10 ember, akkor rakok csak oda értesítést...) ♥ vagy  kattints a lap alján található feliratkozás a webhelyre gombra. De bloglovin' on is követhetsz. Ezt a lap szélén találod meg fent a blog archívum felett. És bal oldalt van kint egy szavazás. Örülnék az ottani visszajelzéseknek is. Ne feledjétek. 3 KOMMENT!   ;) ♥

Közlemény*

Sziasztok! Ez, ahogy a cím is mutatja, egy közérdekű közlemény. :)
Nos, azt szeretném, hogy kommenteljetek, hogy szerintetek melyik legyen az új fejléc! Kérlek szépen, ez most nagyon fontos lenne! /jajj és én csináltam :3 ezért nem is valami nagyszám.... :/ De magam akartam csinálni. /

1.,

Öhhm, ennél megkellett változtatnom Valancy képét, és tesóm meg is mondta hogy úgy néz ki mint egy fiú ._.' De nekem mondjuk ez a fejléc tetszik jobban... :)


2.,

Ez a második, amin viszont nincs rajt külön az 1D... Az úgy lemaradt :'D Hupsz... De nekem mondjuk ez is tetszik :)


Nahát akkor most, szavazzatok, hogy melyik legyen! Ha nem írjátok meg, akkor nagyooon szomorú leszek! :(
By.: Cocossh (~N) 

14. Started

Ahoy! Sajnálom, hogy ilyen sokat késtem... :/  Most kezdődik a suli, szóval még nehezebb lesz írnom, de megpróbálom minnél gyorsabban feltenni :) Csak nem akarom hogy a tanulás rovására menjen, mert nagyon bele kell húznom az idén... Az viszont kicsit bánt, hogy a 12. részhez kaptam 5 komit az előzőhöz meg csak 1 et.... Nem mondom kicsit csalódott vagyok. Jahm és sorry hogy rövid rész lett.
♥Good Reading! ♥

- Jó reggelt! – köszöntem nekik kissé álmosan.
Nagyot mosolyogtak, és közben köszöntek szinte már egyszerre. Leültem Louis és Zayn közé. Velem szemben pont Harry ült. Pimasz mosoly terült szét az arcán, mikor észrevette, Őt szemlélem. Egy mérges pillantást vetettem rá, majd lehajtottam a fejem és a reggelim kezdtem piszkálni. Rántotta volt. Nem is tudtam, hogy tudnak főzni. Felszedtem egy kicsit a villám segítségével, de zavart, hogy Harry még mindig nézett. De úgy döntöttem, megpróbálok tudomást sem venni róla. Így lesz a legegyszerűbb.
- Ezt vedd be. – Nyújtotta felém a gyógyszerem Louis. Elvettem Tőle és egy húzásra le is nyeltem. Az asztalnál ülők megpróbáltak úgy tenni mintha ez tök természetes lenne, de láttam rajtuk, hogy ez nekik sem egyszerű. Ahogy nekem sem.
Amint végeztem, felálltam az asztaltól és felmentem az emeletre. Megkerestem a fürdőszobát, és a fekete szemceruzámmal kihúztam a szemem, és meg fésülködtem. Nem volt kócos a hajam, sőt egyáltalán nem is látszott, hogy ma még nem fésülködtem, de azért így mégis jobb.
Pár percig csak néztem a tükörképem. Meglepő, de ma nem azt láttam, aki vagyok, pontosabban, akinek álcázom magam. Hanem úgy tényleg önmagam. Rámosolyogtam a tükörképemre, majd megráztam a fejem, hogy elhessegessem a fölösleges gondolataim, és kiléptem a fürdőszobából. Át ballagtam a saját szobámba, és elővettem a táskámból a cigim és az öngyújtóm. Kimentem az erkélyre. Könyökömmel rátámaszkodtam a korlátra, és úgy szívtam bele a cigimbe. Általában mentolosat használok. Ez most se volt másképp.
Így telt el pár perc. Néma csend és füst.
- Mit csinálsz? – Még a csikk is kiesett a kezemből, annyira megijedtem.
- Jesszus Zayn. Megijesztettél.
- Sajnálom. Te cigiztél? – próbált komoly maradni, de ahogy kimondta a szavakat egyre jobban húzódott mosolyra a szája.
- És ha igen? – vontam meg a vállam. – Most már úgyis mindegy. Leesett. 
- Adhatok, ha gondolod.
Nem mondom, meglepett.
- Nem. Köszi. Most nem.
- Jól van. Készülődj, indulnunk kell.  – Mondta, és kiment.
Beletúrtam a hajamba, és felvettem a cipőm. Talán nem lesz nehéz. Hiszen, ez nem volt sok. – gondoltam magamban.
Lementem a lépcsőn. Zayn már az ajtóban várt. Kimentünk a kertbe.
- Figyelj csak Val. van egy kis probléma. De tényleg csak egy kicsi. – hajtotta le a fejét.
- Mi az?  - kérdeztem vissza.
- Hát… Nem tudok vezetni. – húzta el a száját.
- Te-tessék? – hebegtem értetlenül. - Ez most komoly?
- Ja.
- Hát te hülye vagy! – nevettem el magam. És akkor mégis hogy akar elvinni?!
- De megbeszéltem Harryvel, hogy elvisz minket.
Ebben a pillanatban kilépett az ajtón az említett személy. Egy nagyot nyeltem, és megpróbáltam jó képet vágni a dologhoz.
Én és Zayn a hátsó ülésre ültünk. Nem tudom, miért jön Ő is. Lehet nincs jobb dolga, de nem zavart. Így legalább nem kellett kettesben maradnom Harryvel.
Én nem tudtam, hogy hol van ez az intézet, de úgy tűnt Harry igen. Én a könyökömön támaszkodtam, míg Zayn és Harry végig röhögték az egész utat. Olyan hülyeségeik vannak, hogy az már fáj. Egyszerűen nem tudom felfogni, hogy lehet ilyen egy ember. Nekem ez sosem menne. Úgy értem, Ők folyton nevetnek, és folyton jó kedvük van. Úgy élnek, mintha semmi gondjuk nem lenne. Pedig biztos, hogy van. Gondja mindenkinek van. Nekem is van. Nem is kevés. És épp ez az. Itt ül mellettem két pasi és olyan gondtalannak tűnnek.
Az autó fékezett, és egy nagy fehér épület előtt megállt. Kiszálltam a kocsiból, még mielőtt Harry ki nyithatta volna nekem az ajtót. Együtt indultunk el befelé.
- Úgy néz ki esni fog. – pillantottam fel az égre.
- Az nálunk megeshet. – szólt vissza Zayn.
Beléptünk az ajtón, és egyenesen a portához mentünk.
Már nagyon izgultam. A szívem a torkomban dobogott. Végül az emeletre kellett mennünk, ahol egy fehér székre ültünk le és vártuk a továbbiakat. Nem sokkal később kinyílt az előttünk lévő ajtó, és egy fehér köpenyes férfi lépett ki rajta. Itt minden fehér? – gondoltam magamban.
Felálltam a székről, és óvatosan elindultam az ajtó felé. A fiuk ide nem jöhettek be, szóval Ők kint megvártak.
A hely ahova érkeztem, egy zöld csempés vizsgáló volt. Most mi lesz? Megvizsgál? Azt meg minek?
- Üljön le, kérem Miss. – belelapozott a pappírjaiba, majd újra rám nézett. –Miss. Embring.
A mutatott helyre mentem, ami nem mellesleg egy olyan vizsgáló ágy volt. Felültem rá, és vártam a további fejleményeket. Az orvos csak nézte a papírjaimat. Néha fel-felnézett rám, és néha csak hümmögött egyet.
Én csak néztem Őt. Közben kezeim a combom közé szorítottam, és lóbáltam a lábam idegességemben.
10 per néma csönd után, végre felállt és megszólalt.
- Nos. Magának, volt már dolga ezelőtt droggal? – kérdezte komolyan.
El kéne mondanom. Hiszen ezzel segíthetek talán. Vagy…? Nem. Elmondom. Jobb, ha tudja.

- Igen. – lehajtottam a fejem. Nem akartam látni az arcát.
- Csak mert nincs felírva, és elég különösnek tartom, hogy valaki túléljen egyszerre ennyit, úgy hogy még nem volt dolga kábszerrel. De így már érthető. – Lerakta az asztalra a kezében lévő papírokat, majd közelebb jött hozzám.
- Szóval, akkor itt kéne maradni, nem tudom, minimum 1-2 hetet. A biztos gyógyulás miatt.
- Tessék? – néztem rá döbbenten.
- Nyugalom. Csak azért, nehogy kísértésbe essen.
- Nem fogok. – szóltam sötéten.
Elfordította a fejét az ajtó irányába. Gondolkodott pár percet, majd újból felém fordult.
- Egyedül lakik?
- Nem. – feleltem egyszerűen. Kicsit izgultam. Nem szerettem volna itt bent maradni.
- Talán lehet róla szó, hogy haza engedjem. De csak ha megbízhatóak a barátai, és ha mindennap bejön.
Bólintottam egy nagyot. Kicsit meg is könnyebbültem.
- De azt tudnia kell, hogy egésznapra be kellene jönnie. Még elvégzek pár vizsgálatot, aztán mehet is. – mosolygott kedvesen, majd elővett egy műszert az asztalfiókból.

 Ui.: Ha tetszik a blogom, vagy érdekel a folytatás, netalántán értesülni szeretnél az új részekről (hogy áll, mikor lessz fent stb.) Akkor csatlakozz a blog fb. csoportjához DWBH- A Blog :'D ♥ vagy  kattints a lap alján található feliratkozás a webhelyre gombra. De bloglovin' on is követhetsz. Ezt a lap szélén találod meg fent a blog archívum felett. ;) ♥