21. Hesitating

Hello Evreryone! :) Viszonylag hamar kész lettem az új résszel. Nahm egy kicsit sok lett bent a szemszögek váltása, de remélem ez nem fog zavarni titeket. Még mindig tartom magam a 3 komment és +1 feliratkozóhoz. (azaz ha meglesz a 9.) És sajnálom, hogy ez nem lett olyan hosszú rész...:/ Hát akkor én ennyi voltam. :)

♥Good Reading! ♥

*Zayn*
Hihetetlen volt. Ez az érzés. Ez olyan leírhatatlan. Megfogalmazhatatlan, és változó. Olyan felemelő, lassú és szenvedélyes. Ebben az egy csókban benne volt minden érzelem. Ízlelgettük egymás ajkait, majd levegő hiányában elváltunk egymástól.

*Valancy*
Eszméletlen. Megcsókolt. Újra hatalmába kerített a testem. Az eszem nemet mond, a testem igent. Nem tudtam. Nem bírtam ellenkezni. Megijedtem. De Zayn olyan finom csókolt… Félelmem percek alatt szertefoszlott, és visszacsókoltam. Ebben a csókban benne volt minden boldogság és fájdalom, ami ért mostanában. Annyira jó volt. Nem akartam, hogy ennek a pillanatnak vége legyen, de mivel a levegőre inkább volt szükségünk, mint egymásra, elváltunk.
Ott ültünk egymással szemben, csendben, egymás arcát fürkészve.
Teljesen  összezavarodtam. Nem vagyok biztos magamban. Ezt még átkel gondolnom.
- Ummm... Mit mondasz?
- Zayn figyelj, azaz igazság, hogy kedvellek. Kedvellek, de nem vagyok biztos benn, hogy készen állok egy kapcsolatra. Egy kis időt szeretnék kérni, hogy átgondolhassam. Megérted ugye? - néztem rá kissé megszeppenve.
- Persze. Persze, hogy meg. De tudnod kell, hogy már egy ideje kettőnkön kattogok. Néha azt érzem ez szerelem, néha pedig csak mintha egyszerűen barátok lennénk. De, úgy gondolom, ennek most itt vége. Most már teljes mértékig tisztában vagyok az érzéseimmel. Ez a csók kellett hozzá. És hidd el, nem bántam meg. Szeretlek, te Kékség. – vallotta be érzéseit, amit nagyon értékelek. Elmondta őszintén, és ez jó.
De úgy kezdte, hogy nem volt biztos magában. Ő sem. Én sem. És ez… Szóval ezt alaposan át kell majd gondolnom. Én nem tudom. Ő azt mondja, már biztos magában. Már. De én? Én még nem. Félek, hogy csalódnom kell újra. Én csak boldog szeretnék lenni. És pont ez az. Már nem merek lépni. Félek minden egyes lépéstől. Mi van akkor, ha rosszul döntök? Boldog leszek. Igen az. De kitudja meddig. Én… Azt hiszem, félek boldog lenni. Ez nem normális.
Egy könnycsepp csordult ki a szememből. Már nyúltam is volna, hogy mihamarabb letöröljem, de Zayn megelőzött.
Az arcomhoz nyúlt, és kezével letörölte könnyeim.
- Sssh. Ne sírj. – fogta kezei közé az arcom.
- É-én ne-nem sírok. Cs-csak allergiás reakcióim vannak a-az érzelmekre. – mosolyodtam el. De egyből utat törtek maguknak az újabb könnyek. Zayn közelebb húzott magához és átkarolt. Arcomat a vállába temetve sírtam ki magam, miközben Ő a hátamat simogatta.
Nem próbált megnyugtatni szavakkal, amit nagyon értékelek, mert ha most elkezdte volna mondani, hogy „Nyugi. Nincs semmi baj” és az ehhez hasonló sablon dumát, esküszöm kiugrottam volna az ablakon. De nem tette.
Viszont eszembe jutott Ray utolsó szavai, amit hozzám intézett. "A sírás a gyengeség jele Val. És te erős vagy. "Ettől persze még inkább sírhatnékom támadt. Erős vagyok? Tényleg? Hát ki*aszottul nem. (elnézést a kifejezésért.) Ha erős lennék, nem itt tartanék. Jó erősen szorítottam ujjaim közt Zayn fölsőjét. Mintha csak az tartan a jelenben. Szűnni nem akaró könnyeim közt süllyedtem volna inkább el mint felnézni Zayn-re. Annyira szégyelltem magam. Nem vagyok erős. De az akarok lenni. Annak próbálom mutatni magam. Nem szabadott volna így látnia. Nagy levegőt vettem és szép lassan kifújtam. Megvártam, míg rendeződik a légzésem, és csak utána toltam el magam Zayn-től.
Nem mertem rá nézni. Ő viszont nézett. Ez zavart. Jaj, Malik ne nézz már…
- Akarsz róla beszélni? – kérdezte. És ez nagyon jól esett. Nagyon rég óta nem törődtek már velem. Különösen jó érzés. De…
- Nem. Nem tudom. Nem akarlak untatni. – erőltettem egy mosolyt az arcomra, ami nem valószínű, hogy túl élethűre sikeredett.
- Nem untatsz. Szívesen meghallgatlak. Persze nem erőltetem. Te tudod, akarsz-e róla beszélni.
- Hát. Nem tudom.
- Hidd el, ha elmondod jobb lesz. – bíztatott.
- De… na, jó. De amit most hallasz, azt nem mondhatod el senkinek sem. És azt se, ami ma történt. Semmiről sem beszélhetsz. Kérlek. – néztem rá kissé lehangoltan. – Tudod, ez… ez egy kicsit ciki. Nem szabadott volna ilyen állapotban látnod. – hajtottam le a fejem.
- Ígérem, nem beszélek róla senkinek. – fogta meg a karom.
Hát ok. Bízom benne. Ajánlom, hogy ne éljen vissza a bizalmammal.
- Akkor. Mit szeretnél tudni? – húztam félmosolyra a szám.
- Hogy mi miatt sírtál ennyire Valancy.
- Hát, tudod az elég hosszú.
- Rá érünk. Nem? – mosolygott bíztatóan.
- Szóval, az, hát, igazából mindenért. – nevettem fel. – Az egész olyan bonyolult. Nem is tudom hol kezdődött. Az a baj, hogy sok mindent nem tudsz Rólam.
- Akkor pont itt az ideje, hogy elmesélj mindent. – mosolygott. – Persze csak ha szeretnéd. –nézett rám aggodalmasan. Talán attól félt, újra elsírom magam. Ami nem valószínű, tekintve hogy elfogyott az összes könnyem.
Bele gondoltam mi mindent kéne megosztanom vele, hogy megértse mi miatt omlottam ennyire össze. Ez kicsit sok. Meginogtam. De bele kezdtem.
- Akkor most azt mondjam el, hogy jutottam el idáig? Csak úgy értenéd meg az egészet. – néztem a szemébe. Láttam, hogy kíváncsi, de azt is, hogy elfogadná, ha nem mondanám el.
Bólintott így bele kezdtem.
- Szóval a lényeg, hogy oda haza nem sok barátom volt. Csak Wendy, Rayen és Edem. – a név még mindig felkavart egy kicsit. – Ha úgy vesszük Ők voltak a mindenem. Úgy voltam velük, mint most Veled. Aztán, egy nap Wendy bejelentette, hogy el kell költözniük. Pár napig még maradt. Abban a pár napban elég sok minden történt. A nagy bejelentés után talán 2 nappal, Ray ki hívott. Beszélni szeretett volna velem. Segíteni akartam neki. Drogozott. – hajtottam le a fejem. – Mondtam neki, hogy hozza ide, ami nála van. Elindult a kocsija felé, hogy ki vegye. Én addig ott vártam kábé 10 méterre tőle, mikor Ray egy „ismerőse” – rajzoltam idéző jelet a levegőbe, utalva a személyre. – Berántott a kocsijába. Bosszút akart állni Ray-en, vagy én nem tudom. Az ilyenek csak a pénzt akarják, de azért foggal, körömmel harcolnak. Örülten hajtott a férfi. Ray azonnal beugrott a kocsijába és követni kezdett minket. Bekanyarodtunk egy forgalmasabb utcába. Nem fékeztünk, neki mentünk a szembe jövő autónak. Rayen nem tudott fékezni. Belénk ütközött. – nyeltem egy nagyot, majd Zayn arcát kezdtem fürkészni.
- És Ray meghalt? – kérdezte. Hangján hallatszott a döbbenet.
- Nem. –ráztam meg a fejem.
- Hát akkor?
- Edem. Ő ült a szembe jövő autóban. Nem volt jogosítványa. Nem Ő vezetett. Csak rosszkor volt rossz helyen. – Figyeltem reakcióját. Szája egy „o” –t formázott, tekintete arról árulkodott, hogy sokkolta a történet.
- És itt még nincs vége. – húztam el a szám.
- Folytasd.
- Nem… Nem bírom. Sajnálom. - Ez egy kicsit sok volt nekem. Meg kell értenie, nem vagyok még teljesen túl rajta. Nagyon mély nyomot hagyott, melyet csak az idő tud begyógyítani.
- Rendben. Köszönöm, hogy megnyíltál előttem. – fogta meg a kezem.
Erőtlenül elmosolyodtam. De igaza volt. Jól esett beszélni egy kicsit erről.

*Zayn*
Sokkolt, amit hallottam. És azt mondta még nincs vége. Látszik rajta, hogy nagyon mély sebei vannak a múltból. Segíteni akarok neki. De nem tudom, hogy tudnék. Annyira rossz látni, hogy akit szeretek így szenved. Szinte láttam, ahogy beszélt, úgy hullott darabokra a szíve, melyet kicsi manók napról napra próbálnak összeragasztani, de mind hiába. Én is segíteni akarok azoknak a kicsi manóknak. Hogy végre boldog legyen. Hogy együtt legyünk boldogok.
Ott ültünk egymással szemben. Fogtam a kezét, hogy kicsit megnyugodjon. Nagyon örültem, hogy nem utasított vissza. Azt mondta át kell gondolnia. De abban biztos vagyok, hogy addig fogok küzdeni, míg be nem fogad a szívébe. Szeretem, és azt szeretném, hogy Ő is szeressen. Persze nem erőltethetem rá. De már nem tudnék élni nélküle. Mikor mellette vagyok, vele beszélek, pillangók röpködnek a gyomromba és összeakad a nyelvem. Gyorsabban dobog a szívem. Már nem tudok rá úgy tekinteni, mint egy sima barátra. Át szeretném ölelni. Megcsókolni akkor mikor jól esik.
- Én… Öhmm lefekszem aludni. –szólt. Szemében egy kis zavar ült, amit nem tudtam mire vélni, de bólintottam.
Lassan kinyújtóztatta lábait, és felállt. Kicsit megingott, de ezt betudtam az állapotának. Kezemet csak akkor engedte el, mikor elindult az ajtó felé. Még mielőtt kilépett volna, közelebb mentem és bele súgtam a fülébe; Gondolkozz kettőnkön. Kérlek”
Miután felfogta szavaim aprót bólintott, és kicsi kezével megszorította az enyéimet, majd távozott.
Becsuktam utána az ajtót, és az ágyamhoz mentem. Vegyes érzelmekkel dőltem rajt hanyatt. A szobára félhomály ült. Már tíz óra múlt. De nem voltam fáradt. Gondolataim elkalandoztak. Egyik gondolatmenetről a másikra ugrált. Már magam sem tudtam követni, éppen miért azon kattogok…

*Valancy*
Ki mentem Zayn szobájából, és bementem a mosdóba. Csak meg akartam nézni magam. Szemeim bedagadtam, és csupa véreres lett. Furcsa volt magam így látni, mégis, semmilyen érzelmet nem váltott ki belőlem. Közelebb hajoltam, hogy jobban megvizsgálhassam arcom, majd beletörődve a látványba, megmostam hideg vízzel arcomat. Szemeim majd leragadtak az álmosságtól. Hát igen… fárasztó dolog egész nap sírni.
Lekapcsoltam a villanyokat, és bementem a szobámba. Át öltöztem pizsamába, majd bebújtam a jó melegágyba. Magamhoz öleltem az otthonról hozott kis plüss macimat, majd lehunytam a szemem. Várva, hogy át libbenjek az álmok édes világába. Erre azonban várhattam. Nem jött. Bármennyire is álmos voltam, nem tudtam aludni. Egyre csak Zayn jutott eszembe. Nagyon jól esett, amit ma tett. Érzem, hogy szeret. De vajon én is szeretem? – ezek a gondolatok gyötörtek. Azt érzem, hogy ami köztünk van az több mint puszta barátság. De annyira bizonytalan vagyok. Nem tudom, mit tegyek. Pedig döntenem kell. Nem hagyhatom Őt kételyek közt. Csak tudnám, mit tegyek…

Ui.: Ha tetszik a blogom, vagy érdekel a folytatás, netalántán értesülni szeretnél az új részekről (hogy áll, mikor lesz fent stb.) Akkor csatlakozz a blog fb. csoportjához DWBH- A Blog :'D  ♥ vagy  kattints a lap szélén található feliratkozás a webhelyre gombra. De bloglovin' on is követhetsz. Ezt a lap szélén találod meg fent a blog archívum felett. És bal oldalt van kint egy szavazás. Örülnék az ottani visszajelzéseknek is. Ne feledjétek. 3 KOMMENT! és +1 FELIRATKOZÓ!  ;) ♥

20. Shh...

Hello! :)Végre szünet!:D Nem garantálom, hogy sűrűbben lesz rész mert, meg kell csinálnom a felvételi anyagom. És az nem két perc lesz...:/ Viszont! Rengetegen olvassátok a részeket, aminek nagyon örülök, csak nem tudom megérteni, hogy akkor miért nem kommenteltek? A szokásos 3 komi és +1feliratkozóhoz(azaz ha meglesz a 8.) RAGASZKODOM!! :) Ennyit csak megtudtok tenni:)♥ 

♥Good Reading! ♥ 

Hónapokkal később

A fiúk rendszeresen bejártak hozzám, és majdnem minden nap felvetették, hogy menjek haza, ők lerendeznék az orvosommal, de én nem akartam. Még nem álltam készen rá, hogy újra egy légtérben legyek „összezárva” Harryvel. Kérdezgették, hogy Miért? Csoda, hogy még nem buktunk le Harryvel. Én… Legszívesebben kitálaltam volna mindent Harryről, de egy; egy picit szégyenlős vagyok, és nem szívesen osztok meg másokkal dolgokat. Főleg nem ilyeneket. Ezért nem is tudja senki, milyen a magánéletem, bizonyos területeken. Kettő; Nem akarom Harryt magamra haragítani. Nem mintha félnék tőle, de jobb a nyugalom. Mind köztünk, mind köztük.
Ezen felül, a kezelések is egyre gyötrelmesebbek, így nem hinném, hogy lenne erőm, ennyi srác mókázását hallgatni. Az orvosom szerint nem vagyok teljesen ép elméjű – legalábbis nekem ez jött le – mivel beutalt egy pszichiáterhez. Tudjátok, az álmaim miatt. Állítólag ez nem normális, és zavarom a többi beteget, ezért külön szobában vagyok. Wíí. Nem a szívem csücske, nem szívesen megyek oda. Utálom az ilyen agytúrkászokat. Nem ért meg, és azt hiszi mégis. Folyton a múltamról kérdezget. Összefüggéseket keres az álombeli jelenségre. De én nem szándékozom előtte feltárni egy-két dolgot/emléket. Ne tudjon rólam semmit. Elég, ha én tudok mindent. Ki akarja szedni belőlem a kapcsolataimat, vagy, hogy most van-e olyan személy, aki tetszik. Aki iránt többet érzek, mint szimpla barátság, meg ilyenek. És mint említettem nem szívesen beszélek ilyenekről másoknak. Olyankor kényelmetlenül érzem magam, és ez zavar. De, majd pont egy vadidegennek mondom el a szerelmi életemet.
Ezért van, hogy csak bámulok ki a fejemből, és teljesen közömbös arccal nézem, mit csinál, és ha kérdez, csak a mutató ujjamat emelem fel, azt is a számra szorítom. Ezzel teljesen fel tudom húzni. De legalább ez vicces. Ahogy dühöng, és csapkod. Szitkozódik és elmond mindennek.
Itt a kórházban minden nap olyan egyhangú. Minden ugyanúgy megy napról napra. Csak a srácok visznek egy kis színt a szürke hétköznapokba. Erről jut eszembe. Harry mióta bekerültem csak kétszer jött be. Ez fura. De, őszintén? Nem is hiányzik.
Na de! Ma megyek haza! Vagyis, az ideiglenes otthonomba. A fiúk már izgatottan várnak kint a folyosón. Nem is váratom őket sokáig. Összehúztam a táskám cipzárját, felkaptam a vállamra, és kimentem hozzájuk. Még egy utolsó pillantást vetettem a kórtermemre, majd elindulunk lefelé.
- Add csak ide. – vette le a vállamról a táskát Zayn.
- El sem hiszem. Végre vége. – lelkendeztem.

- De mennyi problémát okoz egyetlen félrelépés. –rázta a fejét Liam.
- Hát igen… - hajtottam le a fejem.
- De ha ez nem történt volna, mi most nem ismernénk téged. –kacsintott Niall.

- De én igen! – dugta ki a nyelvét Louis.
Akár hányszor Louisra nézek, eszembe jut, az én volt legjobb barátnőm. Wendy. Mióta elköltöztek nem is írt. Facebookon sem írt vissza. Nem is keresett. Mondjuk én se Őt. De nekem volt rá okom. Gondolom az értetlenség látszott az arcomon is, mivel Louis rákérdezett „valami baj van?”
- Hmm? Nem! Dehogy! – erőltettem egy mosolyt az arcomra.
Lent a recepción már várt az orvosom a papírokkal. Át vettem és aláírtam.
- Hát, akkor… viszlát! – köszöntem el.
- Viszlát! Remélem, nem látom többet magát itt, mint beteget. – kacsintott.
Rá mosolyogtam, majd ki mentünk a nagy fehér épületből.
Nagyot szippantottam a friss, és levegőből. A hideg levegő kitöltötte az érzékeim. Csodálatos.
Lassan itt a November vége. Véget ér az Ősz. Pedig mennyire szeretem ezt az évszakot. Hajjaj.
- Mit szólnátok, ha esetleg elmennénk bulizni az este. – vetette fel az ötletet Louis.
- Én nem mehetek. De ti menjetek csak. – mosolyogtam rájuk.
- Nee. Miért? – vágtak szomorú képet mind.
- Mert nem lehet. –dugtam ki a nyelvem.
- Nem baj! Mi attól még mehetünk. Nem? – vigyorodott el Louis.
Szóval úgy néz ki, hogy a fiúk bulizni mennek. Remélem Harry-t is viszik. Nekem meg ki kéne találnom valami programot estére… Meg is van! Befestem a hajam. Már úgy is kopik a festék. Persze a szín az megmarad. Hiszen attól vagyok én, én.

*

Szóval „otthon”. Igen… Újra elfoglaltam a szobám. Újra megcsodáltam a kilátást. Úgy hívogat a természet. Muszáj ki mennem. Elővettem a fülesem, és a telefonom. Elő kerestem a legmelegebb pulcsim, felkaptam magamra, és kiültem a teraszra. Bekapcsoltam a zenét, és elmerültem a zene, csábító dallamaiban. Át adtam magam a zenének. Feltekertem a hangerőt, és énekelni kezdtem. Olyan hangerőn hallgattam a zenét, hogy még magamat is halljam, miközben behunytam a szemem, és kényelembe helyeztem magam egy székben. Lábaimat felraktam a korlátra, hátradőltem, és csak énekelgettem. Nem is gondoltam volna, hogy bárki is néz, vagy hallgat. Vagy egyáltalán a közelemben van egész addig, míg egy férfias, mégis lágy hang meg nem ütötte a fülem. Ez Zayn. Biztos, hogy Ő. Hallottam már énekelni. És úgy, ahogy Ő énekel, úgy senki más. Levettem a fülesem és rá néztem.
- Jól énekelsz. – jelentette ki majd, rátámaszkodott a korlátra, és a tájat pásztázta. Éreztem, ahogy a pír felszökik az arcomra, éppen ezért lehajtottam a fejem. Egy kis kuncogást váltott ki belőlem a szavai. Erre csak egyet tudtam felelni:
- Hát te hülye vagy. – Persze csak olyan viccesen, barátilag gondoltam. Erre felém fordult és a szemembe nézett.
- Komolyan gondoltam. Már itt állok egy ideje. – kacsintott. Döbbent fejet vágtam, és elég kínosan éreztem magam.
Két lábra álltam és Zayn mellé léptem. Csak álltunk. Nem szóltunk semmit. De nem zavart.  Csípte az arcomat a hideg levegő, mégsem akartam bemenni. Jó volt így. Az ég szürkéskékje kezdett egy sötétebb árnyalatba átmenni, és sorban felkapcsolódtak az utcai lámpák. Hangok ütötték meg a fülem, közvetlen lentről. De nem bentről. Mintha valaki, vagy valakik a ház előtt állnának. Lenéztem hát, és láttam amint a 4 fiú, név szerint Niall, Liam, Harry és Louis beszállnak egy fekete Range Rover-be. Ismerős volt az az autó. Ez Harry autója. Gondolom, most indulnak bulizni. Hiszen az volt a terv. De akkor Zayn, hogy-hogy itt van?! Felé fordultam, de Ő még csak utánuk sem nézett.
- Te…Mi ért nem mentél velük? –kérdeztem zavarodottan.
- Nem volt kedvem. – nézett rám.  De nem mosolygott. Sőt, semmi érzelem nem jelent meg arcán. Talán valami baja van? Elengedet a korlátot és bement a házba. Egy kis habozás után utána mentem. A szobámba megállva leraktam a kivitt cuccaim, majd elindultam Zayn-t megkeresni. Most, valami rosszat mondtam? Vagy tettem? Vagy…most mi baja van?- ezek a gondolatok kínoztak. A szívem összeszorult. Nem tettem semmit, mégis velem van baja. Vagy ha nem, akkor miért rajtam tölti ki? Talán összevesztek a srácokkal, azért nem ment velük, és amiért megkérdeztem… talán ezért volt ilyen. Igen, hiszen nem csináltam semmit. Tudtommal legalábbis. A földszinten végre megtaláltam Őt. A kanapén ült, és tévét nézett.
- Zayn. Mi a baj? –ültem le mellé törökülésben, felé nézve.
- Hm? Nincs semmi. – megpróbált mosolyogni, de látszott, hogy erőlködik.
- A többiekkel vesztél össze? Azért nem mentél velük? – tettem fel az egyetlen logikus kérdést. Hiszen más nincs. Vagy igen?
- Tessék? Nem. Nem vesztem össze velük. – most vagy hazudik, vagy igazat mond… Ez a két lehetőség van. Rá kérdeztem a másik lehetőségre, amit én nem tartottam túl valószínűleg, hiszen rám miért haragudna…?
- Akkor velem van bajod? – rám nézett. Nem válaszolt. Nee… Szóval én csináltam valamit. De akkor miért van itt? Miért nem ment el a többiekkel? Akkor nem látna. Ez tökre zavaros.
- Zayn, mit csináltam? – kezeit az arcára rakta, majd fáradtan lehúzta róla azokat. Tekintetét a mennyezetre vezette, majd rám.
- Nincs veled semmi bajom. – jelentette ki egyhangúan. Csak nem gondolja, hogy ezt be is veszem.
- Zayn. – néztem rá komolyan. De ő rám se nézett csak felállt, és felment a lépcsőn. – Zayn! – kiáltottam utána.
Nem hiszem, hogy ezt érdemlem. Nem hiszem, hogy bármit is ártottam volna neki. De ha mégis, akkor miért nem, mondja meg? Ha úgy nézzük Ő az egyetlen barátom. De lehet csak volt. Én nem tudom. Teljesen össze vagyok zavarodva. A többiekkel is jól kijövök, de az teljesen más. Ismeretség. Nem barátság. Ha az is, inkább olyan felszínes. Nekem szükségem van Rá. A barátságára. Hogy ne legyek egyedül. De Ő látni sem akar. Legalább tudnám mit ártottam én neki… Egy aprócska gombóc keletkezett a torkomban, mely szinte kényszerített rá, hogy elengedjem magam. Hogy kijöjjön mind az, ami bennem van/volt. A sok fájdalom, a szenvedés. Hogy elvesztek mindent, és mindenkit, aki valaha fontos volt számomra. Hogy nincs még egy olyan szerencsétlen lány, mint én. Hogy a sors direkt kiszemelt magának, mint egy olyas valakit, akit lehet nyugodtan bántani. Neki úgyis mindegy. Pedig nem. Én is egy érző lény vagyok. Bár nem mutatom ki túl sokszor az érzéseim. Mégis… Én csak boldog akarok lenni. Legalább egyszer. Egyetlen egyszer.
A könnyeim, mint a patak folytak le az arcomon. A nappaliban csak az én keserves szipogásomat lehetett hallani. És amint, levegő hiányában próbáltam rendezni légzésem, újból rám tört a sírás. Nem tudtam befejezni. Egyszerűen nem szabadultam kínzó gondolataimtól.
Egy párnát szorongatva sírtam. Ami persze a sminktől fekete lett. De ki lehet mosni. Ha meg nem, engem már hol izgat. Feleslegesen próbáltam törölni az arcom, azt úgyis újból ellepte a sós folyadék. Nem tudom miért, de késztetést éreztem, hogy felmenjek a fürdőszobába. Tudom mi lesz, ha felmegyek. Hiszen ott van… Ott van az egyetlen barátom. Aki segít enyhíteni a fájdalmam. Ő, aki sosem hagy el, ha szükségem van rá. Felmentem a lépcsőn. Homályosan láttam, mivel a könnyeim még a szemembe voltak. Próbáltam letörölni őket, de nem sikerült. Nem azért mert béna vagyok, és nem találom meg a saját szemem, hanem mert nem bírom abba hagyni a sírást. Az út egyenesen Zayn szobája előtt vezetett el, ami – csak úgy megjegyzem – az én szobám mellett van. A lábaim csak vittek. Nem tudtam parancsolni nekik. Mintha elnyelt volna a testem. Az eszem megálljt parancsolt, a lelkem pedig pont az ellenkezőjét. Jobb kezemmel folyamatosan töröltem az arcom, de nem segített. A fürdőszoba hideg padlóján állva, a tükörbe nézve, végleg elgyengültem. Lerogytam a földre, és csak bőgtem, mint egy ötéves. Már nem hogy homályosan, de sehogyan sem láttam. Kezemmel ösztönösen a legalsó fiókhoz nyúltam. Oda raktam a pengém, mikor ide költöztem. Reméltem, hogy nem lesz rá szükségem. És mégis… Pedig én nem akarom. Nem. De a testem rabul ejtett. Gondolkozni sem tudtam.
Már a kezemben tartottam. Meg fogom tenni megint. De nem akarom. Félek, sírok, és nincs akaraterőm… Alig láttam. Nem volt éles képem a helyzetről, csak elmosódott foltok. Felemeltem remegő kezem, és rá fókuszáltam az éles kis pengére, ami a könnyeimtől csak egy ezüstös valaminek tűnt. Mozgást hallottam a környezetemből. Majd egy erős kezet éreztem meg a csuklómon.
- Mit csinálsz? Add ide. – vette ki a kezemből az ezüstös tárgyat. Zayn volt az. Felé fordultam. Ő pedig letörölte a könnyeim. Amik helyett rögtön újak jöttek, így alig pár másodpercig láttam gyönyörű barna szemeit.
- Miattam sírsz? – kérdezte remegő hangon.
Nem feleltem. De nem is várt választ. Magához húzott és megölelt. Jó erősen tartott. Talán ez kellett, hogy rendbe jöjjenek az érzéseim. Még szipogtam párat majd egy zsebkendő után nyúltam, és kifújtam az orrom. Kezemet használva letöröltem a könnyeimet is. Igen, azt hiszem ez most jól esett. Ki sírni magam, és ez az ölelés is… Különben még most is a fürdőszoba padlóján kuporogva bőgnék.
Időközben Zayn átvonszolt a saját szobájába. Egymással szemben ülünk. Nem merek fel nézni. Még nem. Szégyelltem magam, mert látott egy ilyen helyzetben. Nem szabadott volna.

*Zayn*
Most itt ül velem szemben. Mióta bejöttünk nem nézett fel, de a sírást legalább abba hagyta. Nagyon rossz volt így látni Őt. Azt hiszi, rá haragszom, pedig nem. Csak magamra.  Bizonytalan vagyok, és ez rossz. Néha úgy érzem több mint egy barát. És itt most a „néhán” van a hangsúly. Épp ezért nem vagyok biztos magamban. Félek, hogy elvesztem. Nem merek kezdeményezni. Nagyon bírom Őt. És azt hiszem, én képes vagyok elfogadni Őt olyannak amilyen. Kék hajú, morcos, mégis szeretni való, nem is tudom. Megérintett. A beszélgetéseink. Mind olyan mások. Olyan őszinték. Mintha nem is vele beszélnék. Vagy, mintha csak olyankor beszélnék vele. Össze vagyok zavarodva. Tennem kell valamit. Most dönts helyesen Zayn! – kiáltott bennem egy kis hang. Igaza van. Helyesen kell döntenem. Ez most nem ronthatom el. Összeszedtem minden bátorságomat, és félre tettettem minden kételyemet.
Ujjaimmal felemeltem arcát, pont úgy, hogy a szemébe tudjak nézni. Azok még vörösek voltak, és zaklatottnak tűntek. Közelebb hajoltam hozzá. Ajkaink milliméterekre voltak egymástól. Éreztem, ahogy gyorsabban veszi a levegőt. Habozott egy kicsit. Jobb tenyerét a mellkasomra helyezte és elsuttogta a nevem… Zayn…
- Sshh. - suttogtam. A szívem erőteljesen kalapált, a gyomromban pillangók röpdöstek. Ajkaim az övére tapasztottam és gyengéden megcsókoltam. Ő pedig visszacsókolt. Úgy érzem jól döntöttem, és most a fellegekben vagyok


Ui.: Ha tetszik a blogom, vagy érdekel a folytatás, netalántán értesülni szeretnél az új részekről (hogy áll, mikor lesz fent stb.) Akkor csatlakozz a blog fb. csoportjához DWBH- A Blog :'D  ♥ vagy  kattints a lap szélén található feliratkozás a webhelyre gombra. De bloglovin' on is követhetsz. Ezt a lap szélén találod meg fent a blog archívum felett. És bal oldalt van kint egy szavazás. Örülnék az ottani visszajelzéseknek is. Ne feledjétek. 3 KOMMENT! és +1 FELIRATKOZÓ!  ;) ♥