20. Shh...

Hello! :)Végre szünet!:D Nem garantálom, hogy sűrűbben lesz rész mert, meg kell csinálnom a felvételi anyagom. És az nem két perc lesz...:/ Viszont! Rengetegen olvassátok a részeket, aminek nagyon örülök, csak nem tudom megérteni, hogy akkor miért nem kommenteltek? A szokásos 3 komi és +1feliratkozóhoz(azaz ha meglesz a 8.) RAGASZKODOM!! :) Ennyit csak megtudtok tenni:)♥ 

♥Good Reading! ♥ 

Hónapokkal később

A fiúk rendszeresen bejártak hozzám, és majdnem minden nap felvetették, hogy menjek haza, ők lerendeznék az orvosommal, de én nem akartam. Még nem álltam készen rá, hogy újra egy légtérben legyek „összezárva” Harryvel. Kérdezgették, hogy Miért? Csoda, hogy még nem buktunk le Harryvel. Én… Legszívesebben kitálaltam volna mindent Harryről, de egy; egy picit szégyenlős vagyok, és nem szívesen osztok meg másokkal dolgokat. Főleg nem ilyeneket. Ezért nem is tudja senki, milyen a magánéletem, bizonyos területeken. Kettő; Nem akarom Harryt magamra haragítani. Nem mintha félnék tőle, de jobb a nyugalom. Mind köztünk, mind köztük.
Ezen felül, a kezelések is egyre gyötrelmesebbek, így nem hinném, hogy lenne erőm, ennyi srác mókázását hallgatni. Az orvosom szerint nem vagyok teljesen ép elméjű – legalábbis nekem ez jött le – mivel beutalt egy pszichiáterhez. Tudjátok, az álmaim miatt. Állítólag ez nem normális, és zavarom a többi beteget, ezért külön szobában vagyok. Wíí. Nem a szívem csücske, nem szívesen megyek oda. Utálom az ilyen agytúrkászokat. Nem ért meg, és azt hiszi mégis. Folyton a múltamról kérdezget. Összefüggéseket keres az álombeli jelenségre. De én nem szándékozom előtte feltárni egy-két dolgot/emléket. Ne tudjon rólam semmit. Elég, ha én tudok mindent. Ki akarja szedni belőlem a kapcsolataimat, vagy, hogy most van-e olyan személy, aki tetszik. Aki iránt többet érzek, mint szimpla barátság, meg ilyenek. És mint említettem nem szívesen beszélek ilyenekről másoknak. Olyankor kényelmetlenül érzem magam, és ez zavar. De, majd pont egy vadidegennek mondom el a szerelmi életemet.
Ezért van, hogy csak bámulok ki a fejemből, és teljesen közömbös arccal nézem, mit csinál, és ha kérdez, csak a mutató ujjamat emelem fel, azt is a számra szorítom. Ezzel teljesen fel tudom húzni. De legalább ez vicces. Ahogy dühöng, és csapkod. Szitkozódik és elmond mindennek.
Itt a kórházban minden nap olyan egyhangú. Minden ugyanúgy megy napról napra. Csak a srácok visznek egy kis színt a szürke hétköznapokba. Erről jut eszembe. Harry mióta bekerültem csak kétszer jött be. Ez fura. De, őszintén? Nem is hiányzik.
Na de! Ma megyek haza! Vagyis, az ideiglenes otthonomba. A fiúk már izgatottan várnak kint a folyosón. Nem is váratom őket sokáig. Összehúztam a táskám cipzárját, felkaptam a vállamra, és kimentem hozzájuk. Még egy utolsó pillantást vetettem a kórtermemre, majd elindulunk lefelé.
- Add csak ide. – vette le a vállamról a táskát Zayn.
- El sem hiszem. Végre vége. – lelkendeztem.

- De mennyi problémát okoz egyetlen félrelépés. –rázta a fejét Liam.
- Hát igen… - hajtottam le a fejem.
- De ha ez nem történt volna, mi most nem ismernénk téged. –kacsintott Niall.

- De én igen! – dugta ki a nyelvét Louis.
Akár hányszor Louisra nézek, eszembe jut, az én volt legjobb barátnőm. Wendy. Mióta elköltöztek nem is írt. Facebookon sem írt vissza. Nem is keresett. Mondjuk én se Őt. De nekem volt rá okom. Gondolom az értetlenség látszott az arcomon is, mivel Louis rákérdezett „valami baj van?”
- Hmm? Nem! Dehogy! – erőltettem egy mosolyt az arcomra.
Lent a recepción már várt az orvosom a papírokkal. Át vettem és aláírtam.
- Hát, akkor… viszlát! – köszöntem el.
- Viszlát! Remélem, nem látom többet magát itt, mint beteget. – kacsintott.
Rá mosolyogtam, majd ki mentünk a nagy fehér épületből.
Nagyot szippantottam a friss, és levegőből. A hideg levegő kitöltötte az érzékeim. Csodálatos.
Lassan itt a November vége. Véget ér az Ősz. Pedig mennyire szeretem ezt az évszakot. Hajjaj.
- Mit szólnátok, ha esetleg elmennénk bulizni az este. – vetette fel az ötletet Louis.
- Én nem mehetek. De ti menjetek csak. – mosolyogtam rájuk.
- Nee. Miért? – vágtak szomorú képet mind.
- Mert nem lehet. –dugtam ki a nyelvem.
- Nem baj! Mi attól még mehetünk. Nem? – vigyorodott el Louis.
Szóval úgy néz ki, hogy a fiúk bulizni mennek. Remélem Harry-t is viszik. Nekem meg ki kéne találnom valami programot estére… Meg is van! Befestem a hajam. Már úgy is kopik a festék. Persze a szín az megmarad. Hiszen attól vagyok én, én.

*

Szóval „otthon”. Igen… Újra elfoglaltam a szobám. Újra megcsodáltam a kilátást. Úgy hívogat a természet. Muszáj ki mennem. Elővettem a fülesem, és a telefonom. Elő kerestem a legmelegebb pulcsim, felkaptam magamra, és kiültem a teraszra. Bekapcsoltam a zenét, és elmerültem a zene, csábító dallamaiban. Át adtam magam a zenének. Feltekertem a hangerőt, és énekelni kezdtem. Olyan hangerőn hallgattam a zenét, hogy még magamat is halljam, miközben behunytam a szemem, és kényelembe helyeztem magam egy székben. Lábaimat felraktam a korlátra, hátradőltem, és csak énekelgettem. Nem is gondoltam volna, hogy bárki is néz, vagy hallgat. Vagy egyáltalán a közelemben van egész addig, míg egy férfias, mégis lágy hang meg nem ütötte a fülem. Ez Zayn. Biztos, hogy Ő. Hallottam már énekelni. És úgy, ahogy Ő énekel, úgy senki más. Levettem a fülesem és rá néztem.
- Jól énekelsz. – jelentette ki majd, rátámaszkodott a korlátra, és a tájat pásztázta. Éreztem, ahogy a pír felszökik az arcomra, éppen ezért lehajtottam a fejem. Egy kis kuncogást váltott ki belőlem a szavai. Erre csak egyet tudtam felelni:
- Hát te hülye vagy. – Persze csak olyan viccesen, barátilag gondoltam. Erre felém fordult és a szemembe nézett.
- Komolyan gondoltam. Már itt állok egy ideje. – kacsintott. Döbbent fejet vágtam, és elég kínosan éreztem magam.
Két lábra álltam és Zayn mellé léptem. Csak álltunk. Nem szóltunk semmit. De nem zavart.  Csípte az arcomat a hideg levegő, mégsem akartam bemenni. Jó volt így. Az ég szürkéskékje kezdett egy sötétebb árnyalatba átmenni, és sorban felkapcsolódtak az utcai lámpák. Hangok ütötték meg a fülem, közvetlen lentről. De nem bentről. Mintha valaki, vagy valakik a ház előtt állnának. Lenéztem hát, és láttam amint a 4 fiú, név szerint Niall, Liam, Harry és Louis beszállnak egy fekete Range Rover-be. Ismerős volt az az autó. Ez Harry autója. Gondolom, most indulnak bulizni. Hiszen az volt a terv. De akkor Zayn, hogy-hogy itt van?! Felé fordultam, de Ő még csak utánuk sem nézett.
- Te…Mi ért nem mentél velük? –kérdeztem zavarodottan.
- Nem volt kedvem. – nézett rám.  De nem mosolygott. Sőt, semmi érzelem nem jelent meg arcán. Talán valami baja van? Elengedet a korlátot és bement a házba. Egy kis habozás után utána mentem. A szobámba megállva leraktam a kivitt cuccaim, majd elindultam Zayn-t megkeresni. Most, valami rosszat mondtam? Vagy tettem? Vagy…most mi baja van?- ezek a gondolatok kínoztak. A szívem összeszorult. Nem tettem semmit, mégis velem van baja. Vagy ha nem, akkor miért rajtam tölti ki? Talán összevesztek a srácokkal, azért nem ment velük, és amiért megkérdeztem… talán ezért volt ilyen. Igen, hiszen nem csináltam semmit. Tudtommal legalábbis. A földszinten végre megtaláltam Őt. A kanapén ült, és tévét nézett.
- Zayn. Mi a baj? –ültem le mellé törökülésben, felé nézve.
- Hm? Nincs semmi. – megpróbált mosolyogni, de látszott, hogy erőlködik.
- A többiekkel vesztél össze? Azért nem mentél velük? – tettem fel az egyetlen logikus kérdést. Hiszen más nincs. Vagy igen?
- Tessék? Nem. Nem vesztem össze velük. – most vagy hazudik, vagy igazat mond… Ez a két lehetőség van. Rá kérdeztem a másik lehetőségre, amit én nem tartottam túl valószínűleg, hiszen rám miért haragudna…?
- Akkor velem van bajod? – rám nézett. Nem válaszolt. Nee… Szóval én csináltam valamit. De akkor miért van itt? Miért nem ment el a többiekkel? Akkor nem látna. Ez tökre zavaros.
- Zayn, mit csináltam? – kezeit az arcára rakta, majd fáradtan lehúzta róla azokat. Tekintetét a mennyezetre vezette, majd rám.
- Nincs veled semmi bajom. – jelentette ki egyhangúan. Csak nem gondolja, hogy ezt be is veszem.
- Zayn. – néztem rá komolyan. De ő rám se nézett csak felállt, és felment a lépcsőn. – Zayn! – kiáltottam utána.
Nem hiszem, hogy ezt érdemlem. Nem hiszem, hogy bármit is ártottam volna neki. De ha mégis, akkor miért nem, mondja meg? Ha úgy nézzük Ő az egyetlen barátom. De lehet csak volt. Én nem tudom. Teljesen össze vagyok zavarodva. A többiekkel is jól kijövök, de az teljesen más. Ismeretség. Nem barátság. Ha az is, inkább olyan felszínes. Nekem szükségem van Rá. A barátságára. Hogy ne legyek egyedül. De Ő látni sem akar. Legalább tudnám mit ártottam én neki… Egy aprócska gombóc keletkezett a torkomban, mely szinte kényszerített rá, hogy elengedjem magam. Hogy kijöjjön mind az, ami bennem van/volt. A sok fájdalom, a szenvedés. Hogy elvesztek mindent, és mindenkit, aki valaha fontos volt számomra. Hogy nincs még egy olyan szerencsétlen lány, mint én. Hogy a sors direkt kiszemelt magának, mint egy olyas valakit, akit lehet nyugodtan bántani. Neki úgyis mindegy. Pedig nem. Én is egy érző lény vagyok. Bár nem mutatom ki túl sokszor az érzéseim. Mégis… Én csak boldog akarok lenni. Legalább egyszer. Egyetlen egyszer.
A könnyeim, mint a patak folytak le az arcomon. A nappaliban csak az én keserves szipogásomat lehetett hallani. És amint, levegő hiányában próbáltam rendezni légzésem, újból rám tört a sírás. Nem tudtam befejezni. Egyszerűen nem szabadultam kínzó gondolataimtól.
Egy párnát szorongatva sírtam. Ami persze a sminktől fekete lett. De ki lehet mosni. Ha meg nem, engem már hol izgat. Feleslegesen próbáltam törölni az arcom, azt úgyis újból ellepte a sós folyadék. Nem tudom miért, de késztetést éreztem, hogy felmenjek a fürdőszobába. Tudom mi lesz, ha felmegyek. Hiszen ott van… Ott van az egyetlen barátom. Aki segít enyhíteni a fájdalmam. Ő, aki sosem hagy el, ha szükségem van rá. Felmentem a lépcsőn. Homályosan láttam, mivel a könnyeim még a szemembe voltak. Próbáltam letörölni őket, de nem sikerült. Nem azért mert béna vagyok, és nem találom meg a saját szemem, hanem mert nem bírom abba hagyni a sírást. Az út egyenesen Zayn szobája előtt vezetett el, ami – csak úgy megjegyzem – az én szobám mellett van. A lábaim csak vittek. Nem tudtam parancsolni nekik. Mintha elnyelt volna a testem. Az eszem megálljt parancsolt, a lelkem pedig pont az ellenkezőjét. Jobb kezemmel folyamatosan töröltem az arcom, de nem segített. A fürdőszoba hideg padlóján állva, a tükörbe nézve, végleg elgyengültem. Lerogytam a földre, és csak bőgtem, mint egy ötéves. Már nem hogy homályosan, de sehogyan sem láttam. Kezemmel ösztönösen a legalsó fiókhoz nyúltam. Oda raktam a pengém, mikor ide költöztem. Reméltem, hogy nem lesz rá szükségem. És mégis… Pedig én nem akarom. Nem. De a testem rabul ejtett. Gondolkozni sem tudtam.
Már a kezemben tartottam. Meg fogom tenni megint. De nem akarom. Félek, sírok, és nincs akaraterőm… Alig láttam. Nem volt éles képem a helyzetről, csak elmosódott foltok. Felemeltem remegő kezem, és rá fókuszáltam az éles kis pengére, ami a könnyeimtől csak egy ezüstös valaminek tűnt. Mozgást hallottam a környezetemből. Majd egy erős kezet éreztem meg a csuklómon.
- Mit csinálsz? Add ide. – vette ki a kezemből az ezüstös tárgyat. Zayn volt az. Felé fordultam. Ő pedig letörölte a könnyeim. Amik helyett rögtön újak jöttek, így alig pár másodpercig láttam gyönyörű barna szemeit.
- Miattam sírsz? – kérdezte remegő hangon.
Nem feleltem. De nem is várt választ. Magához húzott és megölelt. Jó erősen tartott. Talán ez kellett, hogy rendbe jöjjenek az érzéseim. Még szipogtam párat majd egy zsebkendő után nyúltam, és kifújtam az orrom. Kezemet használva letöröltem a könnyeimet is. Igen, azt hiszem ez most jól esett. Ki sírni magam, és ez az ölelés is… Különben még most is a fürdőszoba padlóján kuporogva bőgnék.
Időközben Zayn átvonszolt a saját szobájába. Egymással szemben ülünk. Nem merek fel nézni. Még nem. Szégyelltem magam, mert látott egy ilyen helyzetben. Nem szabadott volna.

*Zayn*
Most itt ül velem szemben. Mióta bejöttünk nem nézett fel, de a sírást legalább abba hagyta. Nagyon rossz volt így látni Őt. Azt hiszi, rá haragszom, pedig nem. Csak magamra.  Bizonytalan vagyok, és ez rossz. Néha úgy érzem több mint egy barát. És itt most a „néhán” van a hangsúly. Épp ezért nem vagyok biztos magamban. Félek, hogy elvesztem. Nem merek kezdeményezni. Nagyon bírom Őt. És azt hiszem, én képes vagyok elfogadni Őt olyannak amilyen. Kék hajú, morcos, mégis szeretni való, nem is tudom. Megérintett. A beszélgetéseink. Mind olyan mások. Olyan őszinték. Mintha nem is vele beszélnék. Vagy, mintha csak olyankor beszélnék vele. Össze vagyok zavarodva. Tennem kell valamit. Most dönts helyesen Zayn! – kiáltott bennem egy kis hang. Igaza van. Helyesen kell döntenem. Ez most nem ronthatom el. Összeszedtem minden bátorságomat, és félre tettettem minden kételyemet.
Ujjaimmal felemeltem arcát, pont úgy, hogy a szemébe tudjak nézni. Azok még vörösek voltak, és zaklatottnak tűntek. Közelebb hajoltam hozzá. Ajkaink milliméterekre voltak egymástól. Éreztem, ahogy gyorsabban veszi a levegőt. Habozott egy kicsit. Jobb tenyerét a mellkasomra helyezte és elsuttogta a nevem… Zayn…
- Sshh. - suttogtam. A szívem erőteljesen kalapált, a gyomromban pillangók röpdöstek. Ajkaim az övére tapasztottam és gyengéden megcsókoltam. Ő pedig visszacsókolt. Úgy érzem jól döntöttem, és most a fellegekben vagyok


Ui.: Ha tetszik a blogom, vagy érdekel a folytatás, netalántán értesülni szeretnél az új részekről (hogy áll, mikor lesz fent stb.) Akkor csatlakozz a blog fb. csoportjához DWBH- A Blog :'D  ♥ vagy  kattints a lap szélén található feliratkozás a webhelyre gombra. De bloglovin' on is követhetsz. Ezt a lap szélén találod meg fent a blog archívum felett. És bal oldalt van kint egy szavazás. Örülnék az ottani visszajelzéseknek is. Ne feledjétek. 3 KOMMENT! és +1 FELIRATKOZÓ!  ;) ♥