10. London?

Oké. Én megírtam. Próbálom minél izgalmasabbra, eseménydúsabbra, szórakoztatóra írni. Olyanra hogy tényleg lekösse a figyelmeteket. Nagyon remélem, jó úton járok afelé, hogy minél többetekkel megkedveltessem a blogom. ♥Good Reading! ♥

Napok óta ülök ebben a kócerájban. Talán már egy hete is. Az elvonás tünetei egyre jobban felismerhetőek. A napi 2x-es rohamaimtól már nem csak az orvosok mennek a falnak. Akárhányszor bejön egy nővér az ajtón, első mondatom: Csak egy kicsit! Csak egy kicsit adjon! Nem bírom ki nem érti?!
De még mindig szilárdan ellenállnak nekem. Sokszor a sírás kerülget. Fájdalmamban bömbölnék mint egy kisgyerek, de ilyenkor eszembe jut Ray, és én mindent megteszek hogy vissza tartsam. Ennek következtében üvöltözni és vergődni szoktam. Ki verem az ápolók kezéből a fájdalmat enyhítő gyógyszereket, és valahogy megpróbálok kárt tenni magamban. Zayn és Louis mindennap meglátogatnak, bár nem értem miért. Látom rajtuk, hogy valamit akarnak mondani, vagy kérdezni, de sosem teszik meg. Talán félnek a válaszomtól? Azt is látom, hogy a kórtermem előtt állva beszélgetnek a kezelő orvosommal, Dr.Aniroval. Feltételezem rólam van szó. Mama is mindennap bejött. Talán a vele való találkozás zaklatott fel mindig a legjobban. Idős arcán, a ráncok közt ülő két világoskék szem mélyén mindig felvéltem fedezni a csalódottságot. Ezt nem értettem. Miért csalódott vajon? Azért mert még élek? De akkor miért látogat meg? Talán kötelességének érzi?
De ennek ellenére aggodalom is volt a szemében. Viszont azt is észre vettem, hogy szemei vörösek voltak és fel voltak dagadva. Biztos voltam benne,hogy sírt. Egyik alkalommal megkérdeztem tőle; Mama, látom, hogy csalódott vagy. De miért? Miattam? 
Bólintott. Nem lepett meg, mégis rosszabbul éreztem magam. De mielőtt megszólalhattam volna:
-Igen, Valancy, miattad vagyok csalódott. Nem gondoltam volna, hogy idáig süllyedsz. Először a "barátaid" aztán a pia, bulik, piercing meg a kék haj. Most meg még drog is. Én tudom, hogy nem volt könnyű életed, de vajon mit gondolhatnának a szüleid rólad, ha még élnének?
-Nem nagyi! Ilyet ne mondj! A barátaim voltak azok akik mellettem voltak mindig.
-Én is melletted voltam! - vágott a szavamba
-Ümm.... Igen, de te nem pótolhatod se anyuékat, se a barátaimat!
-Azt is tudom. - mondta higgadtan. - És azt is, hogy miért lettél ilyen. Ne hidd azt, hogy azért mert nem szólok, nem is látom bogaram. És most erről ennyit. Pihenned kell! Az orvos is megmondta.
És ezzel ki is ment. Nagyjából ez történt három napja. De ma megint bejött.
-Jó reggelt kislányom. - Ébresztette fel.
-Ühhmhhüü - ez azt jelentette 'neked is'
-Tegnap beszélt velem az Dr.Aniro és az a két kölök.
Lepetten kerekedett ki a szemem, és egy csapásra elmúlt az álmosság is.
-Dr.Aniro felvetette az ötletet, hogy Londonban kezeljenek tovább, mert ott sokkal jobb ellátást kapnál.
Nem bírtam megszólalni. És a nagyi ebbe bele is ment?
-És én ebbe belementem, Valancy. Nehéz szívvel, de tudom, hogy neked ott jobb lesz. És már a szállásod is megvan. Annál a két srácnál fogsz lenni, amíg tart a kezelés.
-T-t-t-tessék?! - akadtam ki. -Szóval te rábízol két vadidegenre, akik nem mellesleg fiuk is?!
-Felajánlották, és nem vagyok abban a helyzetben, hogy a kezelésed mellet még egy albérletet is tudjak fizetni.
-De-de mivan ha megerőszakolnak, vagy megpróbálnak megölni?! - hitetlenkedtem. Mégis hogy mehetett bele ilyenbe? -Nem, nagyi! Én biztos nem költözök oda! De...Várjálcsak! Ha mindenképp Londonba kell mennem...Akkor csak is Wendyéknél vagyok hajlandó lakni!
-Wendy? Wendy mit keres Londonba? - nézett rám értetlenül.
-Hát oda költöztek!  Kérdezd meg tőlük! Naaa Léciiii - nyaggattam.
-Hát persze persze...Egyértelmű. Fel is hívom...- Ki sétált az ajtón, de egy percre sem maradhattam egyedül, ugyanis ebben a pillanatban toppantak be Louis.
-Jó reggelt kékség! - vigyorgott rám Louis. Igen, Louis pár napja kékségnek hív...
-Neked se. - vettem fel a morcos álarcom.
-A nagyid mondta?
-Mondta bezony. Most beszél az Wendyvel, hátha...- de ekkor a mama is bejött a szobába és megrázta a fejét. Ebből levettem mi a helyzet. Idegesen szívta be a levegőt. Ellenkezni nem ellenkezhettem, mert ahogy én ismerem a nagyit, biztos hogy Londonban kötök ki abban az elmegyógyintézetben. Nincs választásom. Louiséknál kell lennem, amíg ott vagyok.
-Wendyvel mi? - kérdezte Lou
Nagy levegőt vettem.
-Semmi.
-Csodás! Akkor pár nap múlva indulunk! - arcáról sehogy se akart lefagyni a mosoly. Ez idegesítő... - A többiek már várnak!
-M-mármint hogy engem?! Többiek? És mind fiú? Hányan...?Nagyi nee! - Louis 5 ujját kinyújtva vigyorgott még mindig. Mama  kicsit aggodalmas volt, de szerintem én jobban. A félelem kezdett eluralkodni rajtam. Mit fogok én kezdeni 5 sráccal?
-De-de Louis, én nem akarok veletek lakni. - ellenkeztem, de Louis közelebb jött és megfogta a kezem. A történtek okozta döbbenettől még mindig kába voltam.
-Nyugi kékség. Nem engedem, hogy a srácok bármit is tegyenek veled. Ők nem olyanok nyugi. - szorította meg a kezem. - Bízol bennem? - nézett mélyen a szemembe. Óriási kék szeme az arcomat fürkészte.
-Nem Louis. Én már senkiben sem bízom...

 ..................................................................................................................................................................

Mama a későbbiekben, elmagyarázta : Wendy apjának nem jött össze az új állás, ezért ők sincsenek abban a helyzetben, hogy befogadjanak.
Tehát akkor 5 fiú... Egész nap a fejemet fogva gondolkodtam. Próbáltam valami megoldást keresni az elkerülhetetlenre.
De az a tudat, hogy rendőrök is fognak rám vigyázni, egy icipicit megnyugtatott. Bár, ki nem állhatom a zsernyákokat. Szóval nem lesz egy álom nyaralás.
Ennek érdekében elhatároztam, nem fogok sokat ellenkezni. Megpróbálok minél hamarabb végezni a tortúrával és haza jönni. Ide. A pokolba.
Szóval az agyam egész délután kattogott. Mikor is bevillant. Mi van, ha lesz munkám? Akkor lesz pénzem, és lesz saját lakásom.
Az üres kórteremben visszhangzott a nevetésem amit ez a tudat váltott ki belőlem.
Oké, akkor keresek majd egy olyan munkát, amit én is végezhetek, és nem számít hogy...Na mindegy. Erről ennyit. Most már szívesebben várom az utat. És ha minden jól alakul lesz elég pénzem ott maradni. Nem akarok vissza jönni ide. Ide, a helyre, ami mindig emlékeztetni fog a múltra. A barátokra, az örömre, az együtt elszívott mentolos cigire, a sok bulira, és több órás hülyülésekre a Pad-nál.
London egy új élet kezdete lehet.

Ui.: Ha szeretnél értesítést kapni az új részekről stb. akkor csatlakozz a blog fb. csoportjához. ~~~> https://www.facebook.com/groups/178096699032598/ =)