11. Travel

Hallooo :) #kicsitrövidlettsorry Noshaaam (nos-hát- a szerk. xd) hétfőn táborba megyek, szóóval szerintem két hét múlva szerdán jön az új rész :) Amúgy sajnálom hogy késtem csak nem tudtam írni, mer vagy nem volt ihlet vagy a tesóm nem hagyott. Na de ez most mellékes. Jajj és még valami mielőtt folytatnám a blogot. Az egyik barátnőm megkért, hogy tegyem ki az oldalát a blogomra. Vámpírunk a Gyerekcsősz  Előre is megköszönném, hogyha lájkjaitokkal segítenétek beindítani az oldalát. :) ♥♥ És hát akkor

♥Good Reading! ♥

Már három nap telt el, azóta, hogy megtudtam, Londonba kell mennem. Még mindig nem tudtam teljesen megemészteni, hogy 5 fiúval fogok élni.
Az érzelmi kirohanásaim még tartanak. Nem akarnak elmúlni. Nem is baj. Legalábbis így esélyem sincs elfeledni Edemet és Rayent. Bármennyire is fáj az űr, amit maguk mögött hagytak, én őket elfeledni, SOHA! Ezt tudomásul kell venni. Az a fájdalom, amit a haláluk okozott, azt hiszem megerősített, és most már tudom. Tudom, hogy milyen rövid az élet, és ki kell használnom minden egyes percét. Az örömöt és a szomorúságot. A fájdalmat és a szenvedést. Könnyeket és sebeket. A bizalmat és feledést. A jó pillanatokat és a rosszakat. Egyszóval; Mindent.
Na jó el kell kezdenem készülődni. Reggel haza engedtek, így már otthon vagyok. A szobámban ülök és bámulok ki az utcára. Borús kint az idő, és úgy néz ki esni is fog.
Megfogtam a bőröndöm, ami már vagy egy órája az ágyamon fekszik, és elkezdtem pakolni. Bele raktam a legtöbb holmim, mint pl.: ruhák, cipők, fogkefe stb, és ami a legfontosabb. Amit sosem hagyok otthon, ha hosszabb távra megyek. Cseresznyét, a macim. És beraktam az útra egy tábla oreo-s csokit. Tudjátok, mert az endorfint termel. /boldogság hormon-a szerk./  És senkinek se fogok adni belőle muhahahaha!
Nincs sok cuccom, mégis alig bírtam behúzni a táskám. Aztán még egyszer utoljára – legalábbis egy időre – leültünk a konyhába és a nagyi sütötte piskótát majszoltuk, miközben megbeszéltük a jövőt. Szóval hogy mit kell tennem.  „Mindent elmondtam Louisnak is, de azért neked is elmondom” meg „légy jó és vigyázz magadra!” Meg a „Semmi rosszat ne haljak rólad!”  És a „Ha baj van, csak hívj!” Féle szövegeket sem hagyhatta el.
Aztán kiindultunk a reptérre. Nem könnyen hagytam itt az ‘életem’ egy részét, de tudtam, hogy ahová megyek, ott újra kezdhetek mindent.
A reptéren Louis és Zayn fogadott. Nem lepődtem meg, mikor arra ösztönöztek, hogy ismerjem meg a többieket is. De ehhez nem volt se kedvem se idegzetem. Azért csak mégis oda rángattak. Immáron elköszöntem a nagyitól, aki már le is lépet. Szép, mondhatom. De ez kicsit megnevettetett.
- Mi olyan vicces? – kérdezte Zayn. Ó tehát megint hangosan röhögtem „magamban”
- Semmi. – feleltem mogorván.
- Akkor jó! – felelte mosolyogva.
- Hali – köszöntem, mikor már szemben álltam a többiekkel.
 Mind hárman feltűnően végig mértek, majd bemutatkoztak és egy-egy öleléssel üdvözöltek, ami igencsak meglepett. Egy fintorral jutalmaztam a kedves gesztust. Épp itt az ideje, hogy én is szemügyre vegyem jövendőbeli lakótársaim. Igen, egy szőke, egy göndör és egy… Állj! Göndör?
A szemeim visszakaptam a srácra. Azt hiszem el is sápadtam a felismerésen. A szívem vadabbul kezdett verni. De talán nem vették észre.
- És téged hogy hívnak? – kérdezte Liam.
-Va-Valancy. – dadogtam még mindig a döbbenettől.
Mindenki kedvesen mosolygott rám. Ez olyan fura volt…
Gyorsan száműztem a fejemből a gondolatokat Harryről, és dobtam a srácok felé egy mosolyszerűséget.
-Na jó srácok, akkor indulhatunk? – kérdezte Zayn, mire mindenki bólogatni kezdett.
Én inkább hátul maradtam. Louis és Harry is csatlakoztak hozzám.
Körülvettek, mint a testőrök. Mindketten legalább egy fejjel magasabbak voltak nálam, pedig nem vagyok az az alacsonyfajta. Már láttam a gépet, mikor megéreztem magamon Harry erős karját. A derekamon volt és egyre csúszott lejjebb. Meglepődtem, de hamar észbe kaptam, és ezért tettem egy lépést Louis felé, egy kis távolságot tartva Harrytől.
Tekintete játékos volt, és egész a gépig engem stírölt.
Felszálltam és megpróbáltam a lehető legmesszebb leülni a fiúktól. A magány az én útitársam,és ez így jó. A rendőrök időközben megtalálták és visszaadták a telefonom. Mondhatni nem túl jó állapotban, de azért még használhatóan. Elő vettem a fülesem és be is indítottam Ed Sheerantól a kedvenc számom. A fejem neki döntöttem az üvegnek és bámultam, az egyre kisebbedő házakat. Remélem, utoljára járok itt…
Egész ’jól’ éreztem magam az út első felében. Senki sem zavart és így nyugtom volt. Ám egyik pillanatról a másikra belém nyilallt az a szörnyű hiány. Mélyen beszívtam, majd kifújtam a levegőt.
Nyugodj meg Valancy, nyugodj meg. – nyugtatgattam magam. Egy gyors ötlet hatására elővettem a csokit a táskámból, bár kicsit megolvadt, de ez segíthet.
A csoki elfogyott, de én még mindig rosszul voltam. Értsd a rosszullétem alatt : csontfájdalom, nyugtalanság és nagyon kellemetlen érzések…
Felálltam, hogy sétáljak egyet a repülőn. Egy pillanatig találkozott a tekintetem Louiséval, aztán megfordultam és kimentem az ajtón. Egy, az előzőnél sokkal kisebb helységben voltam. Ahogy elnéztem itt van a WC. Egy pillanatig elkapott a hányinger, de amilyen gyorsan jött olyan gyorsan ment is. Nem tudom mi ez, vagyis hát tudom, de ez egyre rosszabb. Áááh széthasad a kezem-lábam ááhh!! Mindez arra késztetett, hogy a földre üljek, és nagy levegőket vegyek.
Per percig így ültem annyi különbséggel, hogy már a szemeim is összeszorítottam, mikor ajtónyitódást hallottam. Felpillantottam és megláttam az ajtóban álló barna hajú kékszemű Louist.
- Hali. – köszönt nagy mosollyal az arcán, amit elég nehezemre esett volna most viszonozni. – Van nálam valami, ami segíthet.
Rá kaptam a tekintetem. Egy fehér dobozt húzott elő a háta mögül.
- A-az mi? – nyögtem ki reménykedve a szavakat.
- Gyógyszer. – felelte nemes egyszerűséggel. – Dr. Aniro adta.
Értetlen és egyben kíváncsi tekintetem láttán folytatta.
- Azért nekem adta kékség, mert így biztosan jó kézbe kerül, és nem csinálsz vele hülyeséget. – a mondat végén már látszólag közel ált a nevetéshez.
- Jó. Akkor kínzol még vagy…?
Most már tényleg nem bírta. Elnevette magát. Mi van, ennyire vicces lenne a szenvedésem? Na mindegy. A legkisebb gondom is nagyobb volt ennél. Mert ha nem tűnt volna fel, mindjárt beleőrülök az elvonási tünetekbe. Louis közben a kezembe nyomott két fehér tablettát. Lenyeltem, és szép lassan enyhülni kezdett a fájdalom és a többi. Louis megvárta, míg teljesen rendbe jövök és csak utána húzott fel a földről és invitált be, hogy társalogjak kicsit velük. Bele is egyeztem, mert nem volt kedvem egyedül ücsörögni az út hátralévő részében.
- Hali! Szia! Helló! Szia! – köszöntöttek a fiúk.
Köszönésképp én csak felemeltem a kezem és intettem vele egyet.
Abban a fél órában, amíg meg nem érkeztünk, hát hogy is mondjam, megtudtam róluk pár dolgot, és volt köztük olyan is, amit bár ne tudtam volna meg… Szó szerint, vagyis mégse szó szerint de szakadtam a röhögéstől. Huhh, be kell látnom, pár napja még nem gondoltam volna hogy a közeljövőben ilyen is lehetek. Ezzel még magamat is megleptem. Lehet jó hatással lesznek rám. Remélem.  De… Ennek ellenére, vannak bizonyos dolgok, amikben nem valószínű, hogy bármelyikük is tudna segíteni. És vannak olyan dolgok, amikben nem is akarom, hogy segítsenek. Mint például: felejtés.
A gép lassan leszállt és feltárult előttünk London. Tetszetős kis hely, de nem annyira hogy ilyeneket csináljak ; Ooohaa, meg aztaaa, meg áááá úristen London ááá stb.
Nem. Szép hely meg minden, de számomra ez is csak egy város.

ui.: Ha tetszik a blogom, vagy érdekel a folytatás, netalántán értesülni szeretnél az új részekről (hogy áll, mikor lessz fent stb.) Akkor csatlakozz a blog fb. csoportjához DWBH- A Blog :'D ♥ vagy  kattints a lap alján található feliratkozás a webhelyre gombra. De bloglovin' on is követhetsz. Ezt a lap szélén találod meg fent a blog archívum felett. ;) ♥