12. I'm here

Eyaa megjöttem :) A részről csak annyit, hogy két nap alatt írtam, bár szerintem nem lett olyan vészes. :) Sőt még hosszabb is lett mint szokott. És még annyit, hogy élek az írói szabadságommal, ezért ne ítéljetek el :D És megnyugtatás képp'  Harry nem teljesen ilyen a valóságban. -Remélem- Ehh :D ♥Good Reading! ♥

- Valancy! – kiáltott hátra Louis, aki már épp’ leszállt volna. – Valancy! Ne mondj semmit!
Ijedtséget tükröztek kék szemei, ellentétben velem. Ugyanis rólam teljesen lerítt, hogy nem értem az egészet.
- De hát meg se szólaltam! – kiáltottam vissza, de ezt már nem hallotta.
- Firkászok baby. – Suttogta valaki a fülembe. A meleg lehelettől kirázott a hideg. De így már teljesen érthetővé vált Louis előző kérése.  Jobb kezét a hátamra tette, jelezve hogy áljak arrább hogy leszállhasson. Göndör fürtjei csiklandozták az arcom, ahogy elhaladt mellettem. Én még a döbbenettől megdermedve álltam az utastérben. Ebbe még bele sem gondoltam. Hisz’ ők híresek, te jó ég!
A szívem vadabbul kezdett kalapálni erre a megállapításra. Ugyanis; ha ezek megtudják, ami itt zajlik, nekem annyi az fix!
Nem nem nem! Engem ugyan nem zaklatnak ezek az újságírók, se a srácok rajongói. Hogy azt hallgassam, hogy én pl.: csak ártok a bandának? Vagy miattam lesznek rossz emberek? Aha, nekem erre nincs szükségem kösz. Összeszedtem a gondolataimat, majd kiléptem a fiuk gépének ajtaján, a borongós hangulatú Londonba. Amint ráléptem az első lépcsőfokra, vakuk villanása vakított el, aminek következtében félreléptem és a cuccommal együtt a földre gurultam. Nem estem nagyot, és egyáltalán nem is fájt. Kinyitottam a szemem, de még mindig erőteljes vakúk villogtak. Kezem az arcom elé tartottam, úgy próbáltam felállni. Két erős kéz ragadta meg a karom és húzott fel a földről. Hunyorogva megállapítottam, hogy Louis és Zayn volt az. Azt is meg sikerült állapítanom, hogy Liam és Niall a cuccaim szedik fel a földről, míg Harry az újságírókat próbálja lekoptatni.
Fél kezemmel még mindig az arcomat takartam, mikor megéreztem, egy, az előbbinél sokkal erősebb kezet a jobb karomon. Maga elé húzott és szorosan tartott, miközben próbáltunk kiszabadulni a tömegből.
- Állj! – kiáltott utánunk valaki. –Álljon meg kérem!
Kicsavartam a kezem a testőr erős fogásából és a középső ujjamat felmutatva egy „jobb lesz, ha meghúzod magad, mert olyat kapsz” nézéssel társítva faképnél hagytam mindenkit. A fickó, aki az előbb fogott most megzavarodva bámult utánam.

*Louis*
Zaynnel egymásra néztünk, majd a fiúkhoz siettünk és a kamerák kattogása és a riporterek őrült visítozása közepette kikászálódtunk a tömegből. Egyenesen a kocsi mellett álló Paulhoz mentünk. Bepakoltuk Val. cuccait és a sajátjainkat, mikor is feltűnt, hogy hiányzik valami. Vagy inkább valaki. Félve néztem körbe, de semmi. Aztán gyanús pillantásokat vetve közelebb léptem Paulhoz, és hát, rákérdeztem.
- Nem láttad valahol Valancyt? – néztem rá gyanakodva.

- De. Arra ment. – mutatott a háta mögé.
- Tessék?! – hebegtem lepetten és indultam el a mutatott irányba.

Befordultam egy sarkon, majd még egyen és még egyen, aztán egy kereszteződésnél megálltam, hogy körülnézzek, de semmi.
A hátam mögül fékcsikorgást hallottam, majd az immáron mellettem álló autóból egy ismerős hang szólt ki. Harryé. Beszálltam a hátsó ülésre. Liam vezetett Harry pedig az anyósülésen ült. Niall és Zayn mellé ültem én. Könyökömet az üvegnek támasztottam és kezemmel beletúrtam a hajamba.
- Nyugi haver, meg keressük. – bíztatott Hazz.
Nagyot sóhajtottam. A lámpa zöldre váltott és mi elindultunk. Az Eastern Perimeter Road-on kezdtük. Végig mentünk az East church Road-on a Vanguard Way-en és az Ensign Close-on. De még csak nyomát se láttuk. Körbe kérdeztünk pár embert az utcán, de ők se látták errefelé. Úgy döntöttünk a srácokkal, hogy beljebb megyünk a város felé. Kitartóan néztünk ki az ablakon, és álltunk meg 5 percenként megkérdezni valakit hogy nem látta-e.
„Végül is nem juthatott messzire” ismételgettem magamban.
- Lou. Próbáltad már hívni? – nézett hátra Liam
- Nincs meg a száma! – közöltem kétségbeesetten.
- Paulék is keresik, nyugi.
Szemeim lehunytam és inkább magamba fojtottam ideges megjegyzéseim. A jobb lábam őrült tempójú dobolásba kezdett a kocsi padlóján. Nagyokat lélegeztem és próbáltam megnyugodni.
- Nem lenne gond, ha legalább tudná merre lakunk. – mondtam ki hangosan a fejemben motoszkáló legfontosabb gondolatot.
- Nyugi haver, biztos megkérdez valakit, vagy mit tom’ én – nézett rám Harry is.
- Nem fog! Ebben biztos vagyok. Lassíts Liam! Őt megkérdezem én. – tereltem a szót, és lehúztam az ablakot. Egy elég fiatal lány mellett álltunk meg. Talán 17 lehetett.
- Szia. Bocsi a zavarásért, de nem láttál errefele egy világoskék hajú és zöldeskék szemű lányt? A szája bal felén van egy piercing és kb. 170 cm magas. Fekete csőnadrágot viselt és egy fekete Hello Kitty-s póló volt rajta.
Egy percig gondolkozott, aztán bólintott egyet.
- De. De igen láttam. Kb. 10 perce jött el mellettem. Idegesnek tűnt, és a telefonjával babrált. Őő asszem az Elmdon Road-on láttam.
- Istenem el sem tudod képzelni mennyit segítettél. Köszönöm.
- Szívesen Louis. – Mosolygott rám kedvesen. Meglepetésként ért, hogy a nevemen szólított.
- Öö kérhetek egy autogramot? – kérdezte félénken.
- Hát-hát persze. – dadogtam.
Harry már elő is vett egy papírt a kesztyűtartóból, és körbe adta a fiuknak, hogy írják alá. Én is oda firkantottam egy „Louist” és kiadtam a lánynak. Eddig fel sem tűnt, de egy fehér póló volt rajta amin a banda képe virított. Vajon csak nekem nem tűnt fel?
A lány megköszönte és elment.
- Fiúk, induljunk! – adtam ki a parancsot.
Liam azonnal a megadott út felé kanyarodott. Végig mentünk, de semmi. Hát persze 10 perc sok idő. Lefordultunk balra, hátha arra ment. És igazunk volt.
Egy buszmegállóban ücsörgött és lóbálta a lábát. Egyáltalán nem látszott idegesnek.
Kiszálltam a kocsiból és hozzá siettem.
- Na végre hogy megvagy! – sóhajtottam fel megkönnyebbülten.
- Hiányoztam? – kérdezte cinikusan.
Esküszöm nem értem ezt a csajt. Csak úgy szó nélkül lelép egy olyan városban, ahol most jár először, és azt se tudja, mi merre van. Közben halál nyugodtan itt ücsörög, és még képes így beszélni velem! Nem hogy örülne, hogy megtaláltuk!
- Szállj be a kocsiba – mondtam nyersen, és megragadtam a karját.
- Ahh és mégis hogy fogunk beférni az autóba?
Jogos a kérdés, de nem nyerhet Ő.
- Srácok, húzódjatok össze, hogy Val. is beférjen.
Niall és Zayn közelebb húzódtak egymáshoz amennyire csak tudtak, így elég nagy helyet biztosítva nekünk. Beültünk és elindultunk. Nem mondom, hogy kényelmesen utaztunk, és azt se hogy jókat beszélgettünk, mert nem így volt. Egész útón csendben ültünk egymás mellett. Senki sem szólalt meg. Aztán egy negyedórás kocsikázás után befordultunk a „One Direction rezidenciára”
Kiszálltunk és kivettük a csomagokat a csomagtartóból.

*Valancy*
A bőröndömmel együtt léptem be a házba. Óriási volt. Szerintem ilyen nagy házban még nem is jártam.
- Gyere, megmutatom a vendégszobát, ahol te leszel majd. – mosolygott édesen Zayn
Bólintottam és követtem fel az emeletre. Egy tágas szobába vezetett. A falak citromsárgára voltak festve. A bútoroknak nem volt különösebb színe, egyszerű világos barna volt. Volt egy erkély is. Ezeken felül volt bent tv. és egy óra a falon. Ja, meg persze egy ágy. „Hát, még jó hogy.” Mosolyodtam el, amit szerencsére nem vett észre Zayn.
A csomagomat letettem az ajtó mellé, majd Zaynhez fordultam.
- Öhm… Megpróbálok nem a terhetekre lenni.
- Ne hülyéskedj, szívesen látunk.
- Azért ez kicsit fura, nem? – húztam el a szám
- Mármint mi? – mosolygott rám kedvesen.
- Hát, hogy ti híresek vagytok én meg egy senki, és mégis befogadtatok. – hajtottam le a fejem
- Ne mondj ilyeneket!
- És arra gondoltatok már mit fognak ehhez szólni a rajongóitok?
- Igen. De nem érdekel. A lényeg hogy evvel segíthetünk neked.
- Na jó, de miért akartok segíteni nekem?
Megrántotta a vállát.
- Most megyek és én is kipakolok. Majd később beszélünk. – köszönt el, de mintha teljesen máshol járna… Fura. De nem az én dolgom. Köszöntem neki, és mikor becsukódott mögötte az ajtó, lehuppantam az ágyamra.
Tényleg nem értem. Miért? Miért fogadtak be? Egyáltalán Zayn hogy talált rám? És vajon én mért nem haltam meg? Hisz’ annyit vettem be, mint Ray. Akkor meg? És miért pont így alakultak a dolgok? Úgy értem, Edemnek miért kellett meghalni? Wendynek miért kellett eljönnie? Rayen miért szeretett bele Wendybe? Miért haltak meg a szüleim? Miért adták örökbe a bátyám? És én miért lettem ilyen?
Túl sok a ’miért’ az életemben. Már ha ezt annak lehet nevezni.
Időközben könnyek gyűltek a szemembe. Túl sokat szenvedtem. A sors mindig engem büntetett. De miért? Nem voltam rossz. Engem az igazságtalanság tett azzá, ami vagyok. Egy drogos senkivé.
Kopogtattak. Gyorsan letöröltem a könnyeim, és kinyitottam az ajtót.
Ha egyedül vagyok, nem gond, ha sírok. De mások előtt soha. Ray szerint ez gyengeség. És ő is megmondta, én erős vagyok.
- Harry? Öhmm szia – köszöntem félénken. Rám mosolygott.
- Bejöhetek? – kérdezte, és eltolta a kezem az ajtótól, így utat nyerve magának.
Leült az ágyamra, és mutatta, üljek le mellé. De inkább megálltam előtte keresztbe tett kezekkel.
- Jól felb*sztad Louis agyát! – nevetett.
- Pedig nem akartam. Őt nem. – hajtottam le a fejem
Felállt és közelebb jött. Pár centire állt tőlem mikor a fülembe súgta; nyugi, nem vészes, csak kérj tőle bocsánatot. A végét elnevette. Lepetten néztem Rá.
Csak hebegni tudtam.
- M-most?
- Hát, rá ér később is. – kacsintott, és megragadta a csuklóm.
Ijedten néztem rá. Egyik pillanatban még álltam a másikban pedig az ágyon feküdtem.
- Harry mit csinálsz? – próbáltam felülni az ágyon, de csuklómat erősen a fejem mellett tartotta.
- Nem emlékszem Akkor milyen volt. – felelte, és én tudtam, arra gondol mikor egy buli után együtt mentünk fel hozzájuk.
- De Harry szállj, le, rólam! – próbáltam lerázni magamról, sikertelenül.
- Jobban szeretem csendben csinálni. – suttogta a nyakamba, aminek hatására kirázott a hideg.
- Harry, hagyj engem békén! Felejtsd el azt az estét! – emeltem fel a hangom.
- Csss! – mosolygott rám pimaszul. – Mondtam már, hogy kevesebb ruhával jobb?
- Sikítani fogok!
- Azért nem akkora a méretem…
- Ha! Ha! Ha! – forgattam meg a szemeim. Eddig felettem támaszkodott, de most lejjebb ereszkedett. Így még ruhán keresztül is éreztem merev férfiasságát. Még lejjebb jött és hozzám nyomta egész alsó testét. Majd felemelkedett és megismételte mozdulatát. Egy halknyögés hagyta el a szám.
Ennek ellenére nem tetszett, hogy akaratom ellenére teszi mindezt. Erőt vettem magamon, és sikítani kezdtem. 
Harry azonnal lepattant rólam. Csuklómnál fogva felrángatott az ágyról, megpofozott és a földre lökött.
- Hülye ribanc! – morogta, majd leguggolt mellém. – Ne merd elmondani senkinek! Különben…- De ebben a pillanatban belépett az ajtón Louis.
- Mi történt? – nézett ránk. – Sikítást hallottam.
Harry nyugodt arccal fordult felé.
- Semmi, csak beszéltünk kicsit. Az ágyon ültem a falnak támaszkodva, ő pedig velem szemben guggolt és az előbb megcsúszott ás hátra esett. Nem tudtam elkapni. De nem esett baja, ahogy látom. – felállt a földről és lenyújtotta nekem a kezét, hogy felhúzzon. – Megijedt, és ezért sikított.
Döbbenten hallgattam a meséjét. Hihetetlen, hogy képes ilyet hazudni.
Louis kérdőn nézett rám. Ahogy Harry is. Mind ketten azt várták, hogy megerősítsem az imént elhangzottakat. Nem tehettem mást, hiszen még csak most jöttem, nem akartam, hogy egyből miattam ugorjanak össze a srácok. És megmondom, kicsit megijedtem Harrytől is.
- I-igen, így történt. De, öhmm kemény a földetek. – nevettem fel kínosan.
- Értem. Hazz. Ki mennél egy kicsit?
- Persze. – Az ajtóból még egy utolsó pillantást vetett rám, ami egy „ne merd elmondani” pillantás volt.
Louis megvárta, míg becsukódik Harry mögött az ajtó és csak utána szólalt meg. Bár láttam kicsit habozik. Éreztem, hogy zavarban van. Én is abban voltam. A Harryvel történtek nem mondanám, hogy annyira meglepett volna, de mégis.
- Minden rendben, Kékség?
- Pe-persze miért? – próbáltam egy mosolyt erőltetni az arcomra.
- Miért mentél el? – Kék szemeivel olyan áthatóan nézett rám, mintha belém látna.
- Hát, nem tudom. – Túrtam bele a hajamba – Ideges voltam, mert lefényképezték, ahogy leestem a lépcsőn – nevettem el a végét.
Louis is csatlakozott hozzám.
- Ja és bocsi, hogy csak úgy szó nélkül leléptem.
- Semmi baj – dobott felém egy bíztató mosolyt.

*Harry*

Az ajtóból még küldtem egy szúrós pillantást Valancy felé, aztán becsuktam magam mögött az ajtót.
Nem tudom mi ütött belém. Ez nem vall rám. Én nem ilyen szoktam lenni.
Nem tudom, mi van benne, de bármi is, nagyon beindított az előbb.
Most ellenkezett, de biztos vagyok benne, hogy csak azért, mert nem egyedül voltunk a házban. Csak félt, hogy valaki meglát minket. Ennyi az egész. Hiszen senki sem tud nemet mondani Nekem.
Bementem a szobámba, és elkezdtem kipakolni a bőröndöm. Remélem, nem mondja el Louisnak. Csak nem olyan hülye. Igaz megfenyegettem, de nem hiszem, hogy képes lennék bántani egy lányt. Csak reménykedek, hogy most nem fél tőlem. Hiszen az egyikünknek se lenne jó.

Ui.:  Örülnék pár kominak ;) És ha tetszik a blogom, vagy érdekel a folytatás, netalántán értesülni szeretnél az új részekről (hogy áll, mikor lessz fent stb.) Akkor csatlakozz a blog fb. csoportjához DWBH- A Blog :'D ♥ vagy  kattints a lap alján található feliratkozás a webhelyre gombra. De bloglovin' on is követhetsz. Ezt a lap szélén találod meg fent a blog archívum felett. ;) ♥