9. Expected Unexpected

Heyaaa! Új rész, mint azt látjátok... :D Nem várok komikat, de azért jól esne ha írnátok. :) Nahm... asszem ennyi. ♥Good Reading! ♥

Pislogtam párat, mire teljesen kitisztult a látásom.  Egy kék csempéjű szobában találtam magam. Átható gyógyszer illat töltötte be a szobát.  Felültem az ágyon és lehúztam magamról a takarót. Melegem volt.  Testemből különböző színű drótok lógtak ki, melyek egy-egy gépre voltak csatlakoztatva.  Idegesen kifújtam a levegőt és visszahanyatlottam a párnára. Arcom a kezembe temettem. „ Hogy lehetek ennyire szerencsétlen?! Nekem miért nem sikerült? Ez nem így nem fair!”  Életem 19 eltelt évében, már volt rá alkalmam, hogy megtapasztaljam, az élet nagyon sokszor nem igazságos.  

Ajtónyikorgás ütötte meg a fülem. Automatikusan oda kaptam a fejem. 

Egy ősz hajú orvos sántikált be a kórterembe. Tekintetem levettem róla. Tudtam, hogy hozzám jött, mivel rajtam kívül senki más nem volt a szobában.

Leült az ágyam mellett lévő székre, és közelebb hajolt. 

- ’reggelt, kisasszony. – nem nézett rám, csak a papírjaimat vizsgálta.

Válaszra se méltattam.

- Tudja, miért van itt?

Rá néztem, de nem válaszoltam, teljes mértékben tisztába voltam vele, miért vagyok itt. Jut eszembe, a karom. Rá pillantottam. Be volt kötve az egész. 

- Maga visszaeső drogos. Igazam van?

Egyáltalán nem volt kedvem erről a témáról beszélni, és az idegességem is egyre jobban fokozódott.

- Tegnap a mentősöket riasztották egy drogos halálesethez. Az illető ugyanazt a szert használta, mint maga.  Esetleg nem akar nekem valamit mondani ezzel kapcsolatban? – tudakolta. „Nem, nem akarok ezzel kapcsolatban mondani semmit! „  Válaszoltam flegmán, de csak magamban. Rengeteg mindent tudnék ezzel kapcsolatban mondani, de nem fogok, mert nem akarok. Meg majd persze pont ennek a dili dokinak… Csak hogy hiába próbálom leplezni, hogy nem tudok semmit, ha egyszer fojtogat a sírás. Még frissek voltak az emlékek. Tegnap, tegnap előtt, ma… 

Elfordítottam a fejem, és megpróbáltam visszatartani a könnyeim.  Rayen utolsó mondata ez volt: „Val. A sírás a gyengeség jele. És te erős vagy.”  És teljesen igaza van. A gyengeség jele. Abban viszont nem értek vele egyet, hogy erős vagyok. Én, erős! Na ne nevetessetek! Akkor lennék erős, ha tegnap akartam volna megölni magam. Ha nem változtam volna meg rossz irányba a szüleim halála után. Vagy ha…

Az úr eggyüttérzőn megfogta a vállam, de én elrántottam. Engem ne sajnáljon senki.

- Akkor erre még visszatérünk.  A gyógyszerei. Vegye be.  – nyomta a kezembe egy pohár víz kíséretében.  Rámeredtem, de nem voltam képes, lenyelni. 

- Vegye be! 

Nem érdekelt, nem akartam. A kezemben lévő három színes pirulát a szoba másik végébe hajítottam. Az orvos mérgesen nézett rám, de nem érdekelt.  Ki vett a zsebéből valami szerkentyűt és három gyógyszer nevét és a kellő mennyiséget diktálta be plusz a kórterem számát. Nem telt el sok idő, mire egy köpenyes nővér behozta a kért gyógyszert.

- U-Uram... Te-tessék.  – nyújtotta át neki. 

- Köszönöm. Ki mehet.

Illedelmesen bólintott, sarkon fordult majd kiment. 

A doktor újból felém nyújtotta a gyógyszereket. De elfordítottam a fejem. Szólongatott és bíztatott, hogy vegyem végre be. De túl nehéznek találtam a feladatot. Nem értettem miért kell még mindig élnem. Nem értettem miért hagyott el a szerencsém. Mostanság egyre több mindent nem értettem. 

- Addig nem hagyom békén magát, míg be nem veszi. – Erősködött. 

Komolyan  szegeztem neki a kérdést:  

- Ki volt az aki „megmentette” az életem? – elösször néztem a szemébe, és ezt ő is észre vette, mert halványan elmosolyodott. 

- Erre a kérdésre rögtön válaszolok, mihelyt ezek itt – nyitotta ki a tenyerét. – lecsusszannak a maga torkán. 

Kelletlenül vettem el a gyógyszereket Dr.Aniro - állapítottam meg a névjegy tábla alapján. – kezéből és kisebb mennyiségű vízzel nyeltem le azokat. 

- Mondja csak; Ááá 

Megforgattam a szemeim majd kinyitottam a szám, hogy lássa lenyeltem-e a pirulákat.  

- Csodás! – Örvendezett. – Nos, hát akkor úgy gondolom, illene megtudnia ki is mentette meg. – Hangja komolyabb lett. –  Malik.  Zanzi vagy Zejni  vagy talán Zayn. Igen igen, biztosan Zayn Malik-nak hívták! Valami énekes féle. – hangja kissé megvető volt, de azért vidám.

- Véletlenül, nem tudná megmondani, hol találom? – préseltem ki a számon idegesen a szavakat. Az volt a célom, hogyha meglátom, neki esek, és kinyírom.  

- Hehe, Kisasszony.   Nem kötötte az orromra. De én most távozok. Magának pihennie kell. – felállt a székéről és az ajtó felé lépett. Nem tudtam nem észre venni, hogy sántít. Talán valami baj van a lábával. Ahhj persze hogy baj van vele, ha egyszer sántít! Oltottam le magam.  – Akkor viszlát! – köszönt még az ajtóból vissza.  

                                                                       *

 Az idegszálaim kezdtek lecsillapodni.  Mindent kiürítettem és csak azon kattogott az agyam, hogy vajon ki is lehet az a Zayn Malik, és hogy találhatott rám...? 

És mintha csak megérezte volna, hogy ő jár a fejemben, bekukucskált az ajtón egy fekete hajú srác, akinek haja az égnek meredt a sok zselétől és lakktól. Honnét tudtam, hogy ő az? Ezt csak annyival tudom magyarázni, hogy egyből bemutatkozott.

- Be-bejöhetek? – kérdezte zavartan, még mindig az ajtóban állva.

- Hát, ha kevesebb hajjal vagy foggal akarsz távozni, akkor gyere csak. 

Megütközve nézett rám, majd elmosolyodott és bejött. 

- Mond csak, mégis mit ártottam én teneked?!  - tettem fel egy költői kérdést. 

Közelebb húzta az ágyamhoz a széket, és leült rá. Én felültem, és törökülésben szembe fordultam vele, hogy jobban szemügyre vehessem. 

- Hogy hívnak? – tekintetét az enyémbe fúrta, és úgy kérdezett.

Megdöbbentem, bár várható volt hogy megkérdezi a nevem. Egy villám háború zajlott le a fejemben hogy az igazi nevem vagy valami másikat mondjak-e neki. De aztán úgy gondoltam, most látom először és utoljára, így mi bajom lehetne, ha megmondom?

- Valancy. – mondtam határozottan. – Valancy Embring. 

- Valancy? Igen ritka név… Nagyon tetszik. Olyan… szép. 

Elmosolyodtam, és azt hiszem kicsit el is pirultam.

-Na és, Valancy – ki hangsúlyozta a nevem, megállt egy pillanatra, mélyen magába szívta a levegőt és ebből már tudtam mit akar kérdezni. -  Mégis miért akartál meghalni?

Lehajtottam a fejem. Nem válaszoltam rögtön. Úgy mint az orvosnak, neki is nehezemre esett beszélni róla. 

-Mert… Nem… Ohh b@ssz@ meg! Ha a helyemben lennél sz’tem te is ezt tetted volna! – akaratlanul is egy könnycsepp szaladt ki a szememből. De mihelyst észre vettem egy gyors és erős mozdulattal letöröltem azt. 

- Nagyon sajnálom. – kért bocsánatot, de nem tudtam miért. Talán csak úgy érezte, hogy kell. Figyelt az érzéseimre, és ez jól esett. 

Láttam a kíváncsiságot a szemében, de volt ott még valami. Bizonytalanság. Nem tudta tovább merjen-e faggatózni. Kinyitotta a száját, majd becsukta. Aztán kicsit elszántabban nyitotta ki, de ekkor egy ismerősebb fej kukucskált be az ajtón. Louis-é. 

- Haver, az orvos aszongya, hagyjuk pihenni, de még én is váltanék vele pár szót.

- Aha értem. - A hangja olyan lett mintha valahol máshol járna. Nem itt, az én kórtermemben, az én ágyam mellet. Felállt, még egyszer utoljára rám nézett dobott egy „viszlát” –ot majd kiment az ajtón, kettesbe hagyva Louis-sal. 

- Szia Valancy! – és most Ő ült le a székre. Nem hittem volna,hogy megjegyzi a nevem. De hát mégis. Ezen kicsit elmosolyodtam, amit ő is észre vett. – Min mosolyogsz? 

- Csak azon, hogy emlékszel a nevemre. – válaszoltam őszintén. 

- Hát, olyan ez a név, hogy bennem maradt. 

- Oh hát köszi…Asszem.

Tekintete a bekötött kezemre tévedt, majd az arcomra. 

- Én nagyon- nagyon megijedtem mikor megláttalak. Nagyon durva volt… -motyogta – a pólód csupa vér volt, és és  a föld is, ahol feküdtél. Ájult voltál, és közben mosolyogtál. Meg beszéltél is… 

- Be-beszéltem?! – kérdeztem döbbenten.

- Igen. A családodról valamit. Meg nem tudom, talán Wendy-ről meg valami fiukról is. De nem értettem tisztán, össze vissza beszéltél. Nagyon megrémítettél. Azt hittem a szemem előtt fogsz meghalni. De te, te akkor szívtál? – kék szemei a sötét és a világos közötti árnyalatot vették fel. 

Lehunytam a szemem. Nem mertem bele nézni a szemébe. Hiszen azok aggodalommal voltak telve. És ettől bűntudatom lett. Az, hogy a mama hogy fogja ezt lereagálni, arról fogalmam sincs. Nem akartam neki is fájdalmat okozni. Ettől még jobban erősödött bennem a bűntudat érzése. 

- Igen, Louis. –  már a sírás határán 

áltam, mikor megéreztem magamon Louis erős, meleg karját, mellyel szorosan magához húzott

 






.