5. Next Day...Part 3

Sziasztok!! Meghoztam az új részt. Viszont, ragaszkodom a minimum 2 kommenthez!!!  :D
Legalább ennyit. Köszönöm... Itt tudtok kérdezni a blogról. :) szeretném, ha ebbe itt bele olvasnátok :) ez az első blogom--> Directioner Love *-*
És hát akkor ♥Good Reading ♥

Reggel a telefonom csörgésére keltem. Természetesen Green Day volt a csengőhangom, ami az egyik kedvenc együttesem. Azoknak is a legüvöltősebb száma. Rá néztem a kijelzőre. Ray. Felvettem.
- Mi van? - szóltam bele a telefonba és visszadőltem az ágyra.
- Ma eljössz a sportcsarnok mögé. - jelentette ki - beszélnünk kell!
- Mióta parancsolgatsz így nekem? - vontam kérdőre.
- Kérlek.
- Jó-jó oké. Mikorra mennyek? – törődtem bele fáradtan.
- Most rögtön. Ha lehet...
- Mit meg nem teszek érted... - majd bontottam a vonalat.
Felkaptam magamra egy fekete szaggatott csőnadrágot és egy sötétkék-fekete csíkos ujjatlan felsőt. 
Megitattam Jess-t és írtam egy levelet a nagyinak. "Elmentem, majd jövök ♥ "

Halkan kisurrantam a házból, és elindultam a város felé.
10 perces az út, de annyi pont elég, hogy elmerüljek a gondolataimba. Egy dalszövegen gondolkodtam, meg Louis-on. Vagyis, azon a szövegen, amit Louis énekelt.
A betont bámulva lépkedtem fekete tornacsukámba. 
Elkapott egy erős kéz és megfordított. Mini szívroham. De csak Ray volt.
- Túlmentél. Itt vagyok, nem arrébb. - mosolygott.
- Jaj háát szia! – húztam el az á-t - Na, mond, miért rángattál ide hajnalok hajnalán? 
- Hát jó... Én...Tudod...Szóval hát nem tudom, hogy is kezdjek bele.
- Na mond már!
- Én drogozok. - szavait néma csend követte. Rayen nem tipikusan az a fajta srác volt, aki megába zára a problémáit. Kerek perec megmondta mi a szitu. Szerette megosztani másokkal, és sokat számított neki, ha meghallgatják és megpróbálnak neki segíteni. Ezt a tulajdonságát irigyeltem. De… Mégis. Kitárta a lelkét mindenki előtt, megosztotta minden baját az emberekkel, és mégse volt gyenge. És ezt pedig nagyon csodáltam benne.
- Hoppá - Csak ennyit bírtam kinyögni. - És ezt most mért nekem mondtad? – furcsálltam. Miért nem Edemnek? Még is csak Ő a legjobb barátja.
- Mert, tudom, hogy neked sikerült kijönni belőle.
- Mi?! Hogy én?! Te erről honnét tudsz?! - Néztem rá döbbenten. Erről nem szabadna tudnia. Nem beszéltem róla senkinek. Nem tudhat róla… De mégis honnét? Mindenesetre ez már a múlt. Megtörtént, elfeledtük bla bla.
- Sok mindent tudok rólad Val. De tudsz nekem segíteni?
- Persze...Persze...Most is be vagy szívva? – gondoltam végig a teendőket.
Megrázta fejét. Ez jó. Ez nagyon jó. Kicsit össze voltam zavarodva. Hogy én segítsek neki? Pont én? Hát, mindenesetre megteszek minden tőlem telhetőt…
- És van nálad anyag? - faggatóztam.
Bólintott. Ez viszont rossz. Nagyon rossz.
- A kocsiban...
- Először is meg kell szabadulni tőle. Hozd ide. Majd én elpasszolom – adtam ki az első feladatot, ami elég komoly következményeket vonhat maga után, de ez nálam így szokás. Előbb jár a szám, mint ahogy végig gondolnám mit is beszélek…
- Jó. Oké. Ha jónak látod – húzta el a száját.
- Persze hogy jónak látom. De kérdezhetek valamit?
- Mmm?
- Miért és mióta? – tettem fel a legfontosabb kérdést.
- Pár hónapja. Mikor Wendy összejött azzal a gyerekkel... Tudod - A fájdalom apró szikráját véltem felfedezni hangjában. Az nagyon összetörte Őt. Emlékszem, ideges volt, és nem beszélt senkivel.
- Ohh...De már nincsenek együtt. - bíztattam
- Tudom. De a drogról nem lehet ilyen könnyen leszokni. Ezt te is jól tudod. – mondta közömbösen.
- Hát igen... Ez nehéz dolog lesz... Na! Menj! Hozd ide! - Utasítottam, mire ő megfordult és a kocsija felé indult. 
Elővettem a telefonom és matatni kezdtem rajta. Egy-két üzenetet néztem meg és ilyesmik. Valamivel el kell foglalnom magam… nem? Ray épp a kocsiját nyitotta ki mikor egy hideg kéz megragadta a könyököm és befogta a szám. Telefonom kiesett a kezemből és a betonon landolt. Ez most mi?! Az idegen kéz rángatni kezdett és berántott a kocsijába. Hallottam, hogy Ray a nevemet kiálltja, majd elindul a kocsijával. 'Mi' is ezt tettük. Szívem hevesen vert. Kiabáltam és az ablak üvegét vertem, de semmi. Sőt, az 'elrablóm' szorongatni kezdte a nyakam és avval fenyegetett, ha nem hagyom abba /esküszik/ hogy megfolyt. Eközben végig engem nézett, tehát az utat nem… Ez még jobban megrémisztett. Könnyek gyűltek a szemeimbe, de mert csak már alig kaptam levegőt. Nehezen tudtam lehámozni ujjait nyakamról. Visszafordult, így újra az útra tudott figyelni.  Befordultunk egy utcán, majd még egyen. Őrülten száguldoztunk. Ray szorosan mögöttünk haladt. Ki értünk a fő útra. A 'sofőröm' eszeveszett módjára rohant bele a velünk szembejövő autóba. Persze próbált fékezni, de ez már nem számított. Rayen se tudott fékezni. Belénk ütközött, ahogy mi az előttünk lévő autóba. Felsikítottam, láttam a szembe jövő autó utasait. Köztük Edemet. Kezeim az arcom elé kaptam. Aztán eltűnt elsötétült minden. Nem láttam semmit, csak a fájdalmat éreztem, de azt minden porcikámban, és hangokat hallottam. Sikolyokat, dudálásokat, fékcsikorgásokat és szirénákat. S lassan már azt se...