Szervusztok! :) Mint látjátok itt vagyok. Tudom, nem én vagyok a legjobb író, de szerintem sokat fejlődtem, és ez részben a ti érdemetek is, mert nélkületek abba hagytam volna már :) Mindenesetre aki kíváncsi rá, elolvashatja az új részt! FEJEZET ZÁRÓ RÉSZHEZ ÉRKEZTÜNK! A következő rész, már a 2. fejezethez fog tartozni. HA már itt tartunk, szeretném megköszönni azt a 20 (!!!) feliratkozót amit ez alatt a 25 rész alatt kaptam. Mindezért nagyon hálás vagyok. ♥
♥Good Reading! ♥
♥Good Reading! ♥
Az álmok örvénye magába szippantott. Elnyelt. A gondolatok
elszálltak, megszűntek létezni. Egy olyan
világba csöppentem, ahol nem volt semmi gond, semmi kétely. És csak én voltam.
Halkan egy nyugodt dallam hallatszott. Egy réten voltam. S körülöttem ezer meg egy virág. Jobban
mondva pipacsok. A távolban fel véltem fedezni egy folyót. Rögtön oda rohantam.
Vele szemben egy erdő volt. Én magam leültem a partra. Talpammal simogattam a
vizet. Minden olyan nyugodt volt. Magamban dúdolgattam azt a bizonyos dallamot,
amit hallok. Behunytam a szemem és élveztem, ahogy a meleg szellő simogatja
arcomat. Mikor újra kinyitottam szembe találtam magam egy őzzel. Pár centire volt tőlem, mégsem ijedtem meg.
Halkan felnevettem és megsimogattam. Az állat hagyta magát, letelepedett
mellém. Ekkor felbukkant az erdőből egy vadász. Kezében puskát szorított.
Egyből megszűnt a béke s helyét a nyugtalanság töltötte be. A zene is váltott.
Az ég is beborult. Az őzre célzott.
- Ne! – kiáltottam és elé ugrottam.
A vadász nem csinált semmit. Arcát sem láttam.
- Ne légy bolond! Menj onnét! – szólított fel.
De nem engedelmeskedtem neki. Testemmel védtem az állatot. A vadász könyörgött, hogy álljak arrébb. Az őz mögöttem állt. Éreztem, hogy fél. Mikor már vagy századszorra kért s én még mindig nem engedelmeskedtem, vonásai megfeszültek, ideges lett.
Felemelte fegyverét, és rám célzott.
- Én nem akartam! – kiáltott fel, majd meghúzta a ravaszt.
Fájdalmamban a földre rogytam, kezemmel vérző sebemet szorítottam. Még egy lövést hallottam, s a mögöttem álló őz nyüszítve elmenekült. A golyó mintha a szívemet érte volna, majd megszakadt… - felébredtem.
Felültem az ágyon, hátam a falnak döntöttem, s kinéztem az ablakon. Már sötét volt. Csak a lámpák égtek. Innen sajnos nem látni az Eiffel tornyot, se semmilyen nevezetességet. Úgy ahogy csönd is volt, csak egy-egy autó dudálását, fékcsikorgást, és egyéb általános zajokat hallottam. Rá néztem az órára.21:02. Vajon a srácok visszaértek már?
Felkapcsoltam egy lámpát és útnak indultam. Az ajtóm előtt, ott ált az őröm… John.
- Hova-hova ilyen későn? – nézett rám.
- Magának is szép estét! Csak arra lennék kíváncsi, a többiek vissza értek-e már…?
- Eddig még nem. De hamarosan várhatók. – nézett az órájára.
- Okk. – nyomtam meg a „k” –t.
Sarkon fordultam és visszamentem a szobámba.
- Várjon egy percre! –szólt utánam John.
- Igen? – fordultam vissza.
- Nem maradna egy kicsit? Beszélgetni vagy valami… Tudja elég unalmas a szakmám ezen része. – nevetett fel.
Meglepett mit ne mondjak. Pont John szeretné, ha maradnák beszélgetni?!
- Azt hittem utál. – mentem vissza.
- Hát. – húzta el a száját. – Tény, hogy nem kedvelem magát, de talán nem olyan rémes… – mosolyodott el.
- Ohh vagy úgy. Hát akkor kezdjük elölről. – nyújtottam felé a kezem. – Valancy.
- John. – szorította meg.
Én a magam részéről leültem a földre, vele szemben. Ő pedig egy székre.
- Szóval John. Mióta dolgozik a fiúknak?
- Most szerződtettek. Úgyhogy nem olyan régóta. És maga, honnan ismeri Őket?
- Az bonyolult. Ne menjünk bele. –tereltem a témát a fájdalmas emlékekről. Hisz’ a srácokkal valót találkozásom oda vezet vissza. – De mondja csak, mit gondol róluk?
- Én nem mondhatok véleményt. Teljesen mindegy, hogy én mit gondolok róluk, a kötelességem, hogy megvédjem őket, még ha seggfejek is. Ezt most általánosságba mondom, nem kifejezetten rájuk gondoltam.
- Aha. Értem.
- Ne! – kiáltottam és elé ugrottam.
A vadász nem csinált semmit. Arcát sem láttam.
- Ne légy bolond! Menj onnét! – szólított fel.
De nem engedelmeskedtem neki. Testemmel védtem az állatot. A vadász könyörgött, hogy álljak arrébb. Az őz mögöttem állt. Éreztem, hogy fél. Mikor már vagy századszorra kért s én még mindig nem engedelmeskedtem, vonásai megfeszültek, ideges lett.
Felemelte fegyverét, és rám célzott.
- Én nem akartam! – kiáltott fel, majd meghúzta a ravaszt.
Fájdalmamban a földre rogytam, kezemmel vérző sebemet szorítottam. Még egy lövést hallottam, s a mögöttem álló őz nyüszítve elmenekült. A golyó mintha a szívemet érte volna, majd megszakadt… - felébredtem.
Felültem az ágyon, hátam a falnak döntöttem, s kinéztem az ablakon. Már sötét volt. Csak a lámpák égtek. Innen sajnos nem látni az Eiffel tornyot, se semmilyen nevezetességet. Úgy ahogy csönd is volt, csak egy-egy autó dudálását, fékcsikorgást, és egyéb általános zajokat hallottam. Rá néztem az órára.21:02. Vajon a srácok visszaértek már?
Felkapcsoltam egy lámpát és útnak indultam. Az ajtóm előtt, ott ált az őröm… John.
- Hova-hova ilyen későn? – nézett rám.
- Magának is szép estét! Csak arra lennék kíváncsi, a többiek vissza értek-e már…?
- Eddig még nem. De hamarosan várhatók. – nézett az órájára.
- Okk. – nyomtam meg a „k” –t.
Sarkon fordultam és visszamentem a szobámba.
- Várjon egy percre! –szólt utánam John.
- Igen? – fordultam vissza.
- Nem maradna egy kicsit? Beszélgetni vagy valami… Tudja elég unalmas a szakmám ezen része. – nevetett fel.
Meglepett mit ne mondjak. Pont John szeretné, ha maradnák beszélgetni?!
- Azt hittem utál. – mentem vissza.
- Hát. – húzta el a száját. – Tény, hogy nem kedvelem magát, de talán nem olyan rémes… – mosolyodott el.
- Ohh vagy úgy. Hát akkor kezdjük elölről. – nyújtottam felé a kezem. – Valancy.
- John. – szorította meg.
Én a magam részéről leültem a földre, vele szemben. Ő pedig egy székre.
- Szóval John. Mióta dolgozik a fiúknak?
- Most szerződtettek. Úgyhogy nem olyan régóta. És maga, honnan ismeri Őket?
- Az bonyolult. Ne menjünk bele. –tereltem a témát a fájdalmas emlékekről. Hisz’ a srácokkal valót találkozásom oda vezet vissza. – De mondja csak, mit gondol róluk?
- Én nem mondhatok véleményt. Teljesen mindegy, hogy én mit gondolok róluk, a kötelességem, hogy megvédjem őket, még ha seggfejek is. Ezt most általánosságba mondom, nem kifejezetten rájuk gondoltam.
- Aha. Értem.
Abban a fél órában, amíg nem jöttek a srácok, Johnnal
beszéltem. Nem is olyan ellenszenves… Lehet, többször jövök hozzá dumálni.
- Sziasztok! – köszöntem, még mindig a földön csücsülve.
- Uraim. – állt fel John.
A srácok intettek neki, és nekem is. Felálltam a szőnyegről, kinyújtóztattam a lábaim.
- Hát te? – kérdezett rá Louis.
- Csak beszélgettünk. Baj?
- Nem azért mondtam.
- Jó. Milyen volt a koncert? – álltunk arrébb az útból, hogy mindenki elmehessen a saját szobájába.
- Óóó nagyon klassz volt! – lelkendezett.
- Szereted ezt csinálni ugye?
- De még mennyire. Egyszerűen imádom.
- Látszik is rajtad! – mosolyogtam. – És jól is csinálod.
- Hát. Köszönöm. Ez most meghatott. – szórakozott egy kicsit. – De hulla fáradt vagyok! Ha nem lenne nagy baj én most… - mutatott a háta mögé.
- Nem. Dehogy! Menj csak. Jó éjszakát Louis! - köszöntem el Tőle.
- Neked is Kékség! – búcsúzásképp’ kaptam tőle egy ölelést, majd eltűnt az ajtó mögött. Én is bementem a szobámba. Pár perccel később pedig kopogtattak az ajtómon.
- Igen? – nyitottam ki. – Zayn! – amint megállapítottam egy levakarhatatlan mosoly jelent meg az arcomon.
- Megígértem elviszlek még valahová. Készen állsz?
- Öhh ha így jó leszek..? – néztem magamra.
- Számomra tökéletes vagy. Na gyere induljunk. – fogta meg a kezem és indult meg a lépcső felé.
- Na! Lassíts már Zayn! – nevettem fel, hiszen még be sem csuktam az ajtót, sőt a cipőm se volt még bekötve. John biztos furcsállta a mi kis párosunk, de nem kérdezte meg hová megyünk. Talán mert velem volt Zayn nem merte, esetleg tudta, vele elengedhet.
Leszaladtunk a lépcsőn majd a hátsó ajtón távoztunk. Kint kicsit lassítottunk. Egymás kezét fogva ballagtunk. Zayn vezetett. Fogalmam sem volt, hová visz, de bíztam benne. Út közben próbáltam faggatni, de hiába. Meg se szólalt. Végül feladtam, s nem sokára meg érkeztünk a Szajna partjánál lehettünk. Hirtelen nagyot dobbant a szívem, eszembe jutott a mai álmom. De tudtam, ha Zaynel vagyok, nem eshet semmi bajom. Sőt…
a parton kis köves út volt, és apró lámpák. Igazán hangulatos volt. A mólón kis mécsesekbe gyertyák égtek. Szerencsére a szél nem fújt, egész kellemes idő volt.
- Na? Tetszik? – fordult felém Zayn.
- Igen. Ez-ez gyönyörű!
- Arra gondoltam itt egy nyugodtabb környezetben jobban megismerhetnénk egymást, vagy valami. Mit gondolsz?
- Öhm. Zayn.
- Valancy. Azt szeretném, hogy mesélj magadról. Kérlek! – nézett rám szomorúan. Tudtam, hogy benne megbízhatok. De készen állok én erre? A kapcsolatra meg, hogy újból szembe nézzek a múltammal? Nem hiszem. De szeretem Zaynt! Nem akarom elveszíteni…
- Valancy miért nem beszélsz róla? Nem bízol meg bennem? – hátrált.
- Nem Zayn! Nem erről van szó! – éreztem, ahogy egy gombóc keletkezik a torkomban. De megpróbáltam lenyelni. Hisz’ ez így helyes.
- Mindegy. Nem erőltetem. Leülünk? – nyújtotta a kezét.
Lementünk a mólóhoz és leültünk rá. Egy ideig csak csendben néztük a folyót… Aztán összeszedtem minden bátorságomat.
- 15 éves voltam… - motyogtam.
- Hmm? – fordult felém Zayn.
Lehajtott fejjel az ujjaimat birizgáltam.
- 15 éves voltam… Tizenöt.
- Nem kell beszélned róla, ha nem akarsz…
- Boldog voltam. Valaha én is boldog voltam. Hihetetlen…
- Valancy… - fogta meg a kezem. Felé fordultam.
- Mindig is jó tanuló voltam. Részt vettem minden iskolai rendezvényen. És sok barátom volt.
Baletteztem. Akkoriban profi táncos szerettem volna lenni. Fel is vettek egy tánc suliba.
- És mi történt?
- Miután elmúltam 16 ott hagytam a sulit. 6 évesen kezdtem táncolni. Meg volt mindenem, amire szükségem volt. Se több, se kevesebb. Első éves voltam a suliba, ahová jártam. Mellette folytattam a külön órákat a régi tanáromnál. Én akartam a legjobb lenni, és ezért mindent megtettem. Anyáék épp értem jöttek. Haza fele tartottunk. Emlékszem. Anya és apa a jövőmet tervezgették. Egyszer csak anya rohamot kapott. – csuklott el a hangom.
* Zayn*
Éreztem, hogy történt valami a múltjában.
- Epilepsziás volt. És ő vezetett. Apa próbált tenni valamit. De átsiklottunk a másik sávba. Képzelheted… A szembe jövő autó próbált fékezni, de túl közel volt. Néha még látom, ahogy anyám rángatózik, és apám kétségbeesetten kiabál… Szörnyű volt. Én kórházba kerültem. Egy hétig élet halál között voltam. A bokám és a könyököm eltört, tele voltam zúzódásokkal, és belső vérzésem is volt. Sokáig voltam altatásban a fájdalmak miatt. Engem megmentettek. De…
- De a szüleidet nem tudták. – fejeztem be helyette.
Félhomály vett körül bennünket. Míg beszélt egyszer nem nézett rám. De ezután nem szólt többet. Valószínűleg a könnyeivel küzdött. Tudom, mennyire utálja, ha sírni látják. Próbál erősnek tűnni. Tudom, mit gondol a sírásról. De ez nem egészséges.
Ujjammal felemeltem a fejét, nem sírt. De láttam rajt, hogy közel áll hozzá. Ott csillogott a szemében. Gyengéden végig simítottam az arcán.
- Sa-sajnálom. É-én n-nem vagyok rá ké-épes. Ne haragudj. Ne-nem tudom fo-folytatni. – kapkodott levegő után.
- Nem, semmi baj. – húztam közelebb magamhoz. – Majd ha készen állsz rá, folytatod.
- Köszönöm Zayn! – szorított magához.
Jól esett, hogy mindezt elmondta. És tudom, nem volt neki könnyű. De ahogy szavaiból kivettem, a legrosszabb még hátra volt.
- Bennem bízhatsz! Én melletted vagyok.
- Ezt jól esik hallani. – szakadtunk el egymástól.
Még mindig szembe ültünk egymással. Szorosan fogtam a kezét, hogy érezze, itt vagyok vele. Hosszasan néztük egymást. De itt az ideje, hogy lépjek. Annyira kívánom ajkait. Csábítanak. Annyira vágyom szeretetére…Boldogságára. Hogy boldog lehessen velem. Ezt szeretném. Én szeretném boldoggá tenni. Közelebb hajoltam hozzá. Lehelete csiklandozta arcom. Gyorsabban vette a levegőt. Centikre voltunk egymástól. Leheletünk keveredett, az arcát néztem, ő pedig a kezünket. Így voltunk egy ideig. Meg szerettem volna csókolni, de féltem, hogy ellök…
- A francba is! Megcsókolsz még ma?! – akadt ki. Nekem persze nem kellett több. Tudtam, hogy akarja. Ezer meg egy pillangó röpdösött a gyomromba. Megcsókoltam Őt.
Nyelvünk szenvedélyes táncba kezdett. Sosem akartam ezt abbahagyni. Hanyatt fektettem a mólón, és tovább csókoltam méz édes ajkait. Majd levegő hiányában elváltunk. De csodálatos volt. Kissé ziháltam. De Ő is. A hátamra feküdtem és megfogtam a kezét. Így fürkésztük a csillagos eget.
- Látod azt ott? Az a te csillagod. – mutattam fel a legfényesebb csillagra.
- Az enyém? – nevetett fel. – Az enyém a leghalványabb csillag.
- Miért mondod ezt? Amiken átmentél, még ha csak egy részét hallottam is, még mindig ragyogsz.
- Inkább csak pislákolok. – nézte tovább a csillagok.
- Majd én segítek benn, hogy ragyogj. – adtam egy puszit a szájára. – Szeretlek Valancy.
Egyből rám vezette tekintetét. Mélyen a szemembe nézett, majd elmosolyodott.
- Én is szeretlek Zayn! – Erre vártam! Végre! Én is szeretem, Ő is szeret, kell több? Nem! Majd gyorsan megcsókoltam. Minden érzelmem benn volt ebben a reménnyel teli édes csókban, mellyel megbélyegzett. Szeretem Őt!
- Sziasztok! – köszöntem, még mindig a földön csücsülve.
- Uraim. – állt fel John.
A srácok intettek neki, és nekem is. Felálltam a szőnyegről, kinyújtóztattam a lábaim.
- Hát te? – kérdezett rá Louis.
- Csak beszélgettünk. Baj?
- Nem azért mondtam.
- Jó. Milyen volt a koncert? – álltunk arrébb az útból, hogy mindenki elmehessen a saját szobájába.
- Óóó nagyon klassz volt! – lelkendezett.
- Szereted ezt csinálni ugye?
- De még mennyire. Egyszerűen imádom.
- Látszik is rajtad! – mosolyogtam. – És jól is csinálod.
- Hát. Köszönöm. Ez most meghatott. – szórakozott egy kicsit. – De hulla fáradt vagyok! Ha nem lenne nagy baj én most… - mutatott a háta mögé.
- Nem. Dehogy! Menj csak. Jó éjszakát Louis! - köszöntem el Tőle.
- Neked is Kékség! – búcsúzásképp’ kaptam tőle egy ölelést, majd eltűnt az ajtó mögött. Én is bementem a szobámba. Pár perccel később pedig kopogtattak az ajtómon.
- Igen? – nyitottam ki. – Zayn! – amint megállapítottam egy levakarhatatlan mosoly jelent meg az arcomon.
- Megígértem elviszlek még valahová. Készen állsz?
- Öhh ha így jó leszek..? – néztem magamra.
- Számomra tökéletes vagy. Na gyere induljunk. – fogta meg a kezem és indult meg a lépcső felé.
- Na! Lassíts már Zayn! – nevettem fel, hiszen még be sem csuktam az ajtót, sőt a cipőm se volt még bekötve. John biztos furcsállta a mi kis párosunk, de nem kérdezte meg hová megyünk. Talán mert velem volt Zayn nem merte, esetleg tudta, vele elengedhet.
Leszaladtunk a lépcsőn majd a hátsó ajtón távoztunk. Kint kicsit lassítottunk. Egymás kezét fogva ballagtunk. Zayn vezetett. Fogalmam sem volt, hová visz, de bíztam benne. Út közben próbáltam faggatni, de hiába. Meg se szólalt. Végül feladtam, s nem sokára meg érkeztünk a Szajna partjánál lehettünk. Hirtelen nagyot dobbant a szívem, eszembe jutott a mai álmom. De tudtam, ha Zaynel vagyok, nem eshet semmi bajom. Sőt…
a parton kis köves út volt, és apró lámpák. Igazán hangulatos volt. A mólón kis mécsesekbe gyertyák égtek. Szerencsére a szél nem fújt, egész kellemes idő volt.
- Na? Tetszik? – fordult felém Zayn.
- Igen. Ez-ez gyönyörű!
- Arra gondoltam itt egy nyugodtabb környezetben jobban megismerhetnénk egymást, vagy valami. Mit gondolsz?
- Öhm. Zayn.
- Valancy. Azt szeretném, hogy mesélj magadról. Kérlek! – nézett rám szomorúan. Tudtam, hogy benne megbízhatok. De készen állok én erre? A kapcsolatra meg, hogy újból szembe nézzek a múltammal? Nem hiszem. De szeretem Zaynt! Nem akarom elveszíteni…
- Valancy miért nem beszélsz róla? Nem bízol meg bennem? – hátrált.
- Nem Zayn! Nem erről van szó! – éreztem, ahogy egy gombóc keletkezik a torkomban. De megpróbáltam lenyelni. Hisz’ ez így helyes.
- Mindegy. Nem erőltetem. Leülünk? – nyújtotta a kezét.
Lementünk a mólóhoz és leültünk rá. Egy ideig csak csendben néztük a folyót… Aztán összeszedtem minden bátorságomat.
- 15 éves voltam… - motyogtam.
- Hmm? – fordult felém Zayn.
Lehajtott fejjel az ujjaimat birizgáltam.
- 15 éves voltam… Tizenöt.
- Nem kell beszélned róla, ha nem akarsz…
- Boldog voltam. Valaha én is boldog voltam. Hihetetlen…
- Valancy… - fogta meg a kezem. Felé fordultam.
- Mindig is jó tanuló voltam. Részt vettem minden iskolai rendezvényen. És sok barátom volt.
Baletteztem. Akkoriban profi táncos szerettem volna lenni. Fel is vettek egy tánc suliba.
- És mi történt?
- Miután elmúltam 16 ott hagytam a sulit. 6 évesen kezdtem táncolni. Meg volt mindenem, amire szükségem volt. Se több, se kevesebb. Első éves voltam a suliba, ahová jártam. Mellette folytattam a külön órákat a régi tanáromnál. Én akartam a legjobb lenni, és ezért mindent megtettem. Anyáék épp értem jöttek. Haza fele tartottunk. Emlékszem. Anya és apa a jövőmet tervezgették. Egyszer csak anya rohamot kapott. – csuklott el a hangom.
* Zayn*
Éreztem, hogy történt valami a múltjában.
- Epilepsziás volt. És ő vezetett. Apa próbált tenni valamit. De átsiklottunk a másik sávba. Képzelheted… A szembe jövő autó próbált fékezni, de túl közel volt. Néha még látom, ahogy anyám rángatózik, és apám kétségbeesetten kiabál… Szörnyű volt. Én kórházba kerültem. Egy hétig élet halál között voltam. A bokám és a könyököm eltört, tele voltam zúzódásokkal, és belső vérzésem is volt. Sokáig voltam altatásban a fájdalmak miatt. Engem megmentettek. De…
- De a szüleidet nem tudták. – fejeztem be helyette.
Félhomály vett körül bennünket. Míg beszélt egyszer nem nézett rám. De ezután nem szólt többet. Valószínűleg a könnyeivel küzdött. Tudom, mennyire utálja, ha sírni látják. Próbál erősnek tűnni. Tudom, mit gondol a sírásról. De ez nem egészséges.
Ujjammal felemeltem a fejét, nem sírt. De láttam rajt, hogy közel áll hozzá. Ott csillogott a szemében. Gyengéden végig simítottam az arcán.
- Sa-sajnálom. É-én n-nem vagyok rá ké-épes. Ne haragudj. Ne-nem tudom fo-folytatni. – kapkodott levegő után.
- Nem, semmi baj. – húztam közelebb magamhoz. – Majd ha készen állsz rá, folytatod.
- Köszönöm Zayn! – szorított magához.
Jól esett, hogy mindezt elmondta. És tudom, nem volt neki könnyű. De ahogy szavaiból kivettem, a legrosszabb még hátra volt.
- Bennem bízhatsz! Én melletted vagyok.
- Ezt jól esik hallani. – szakadtunk el egymástól.
Még mindig szembe ültünk egymással. Szorosan fogtam a kezét, hogy érezze, itt vagyok vele. Hosszasan néztük egymást. De itt az ideje, hogy lépjek. Annyira kívánom ajkait. Csábítanak. Annyira vágyom szeretetére…Boldogságára. Hogy boldog lehessen velem. Ezt szeretném. Én szeretném boldoggá tenni. Közelebb hajoltam hozzá. Lehelete csiklandozta arcom. Gyorsabban vette a levegőt. Centikre voltunk egymástól. Leheletünk keveredett, az arcát néztem, ő pedig a kezünket. Így voltunk egy ideig. Meg szerettem volna csókolni, de féltem, hogy ellök…
- A francba is! Megcsókolsz még ma?! – akadt ki. Nekem persze nem kellett több. Tudtam, hogy akarja. Ezer meg egy pillangó röpdösött a gyomromba. Megcsókoltam Őt.
Nyelvünk szenvedélyes táncba kezdett. Sosem akartam ezt abbahagyni. Hanyatt fektettem a mólón, és tovább csókoltam méz édes ajkait. Majd levegő hiányában elváltunk. De csodálatos volt. Kissé ziháltam. De Ő is. A hátamra feküdtem és megfogtam a kezét. Így fürkésztük a csillagos eget.
- Látod azt ott? Az a te csillagod. – mutattam fel a legfényesebb csillagra.
- Az enyém? – nevetett fel. – Az enyém a leghalványabb csillag.
- Miért mondod ezt? Amiken átmentél, még ha csak egy részét hallottam is, még mindig ragyogsz.
- Inkább csak pislákolok. – nézte tovább a csillagok.
- Majd én segítek benn, hogy ragyogj. – adtam egy puszit a szájára. – Szeretlek Valancy.
Egyből rám vezette tekintetét. Mélyen a szemembe nézett, majd elmosolyodott.
- Én is szeretlek Zayn! – Erre vártam! Végre! Én is szeretem, Ő is szeret, kell több? Nem! Majd gyorsan megcsókoltam. Minden érzelmem benn volt ebben a reménnyel teli édes csókban, mellyel megbélyegzett. Szeretem Őt!
Ui.: Ha tetszik a blogom, vagy érdekel a folytatás, netalántán értesülni szeretnél az új részekről (hogy áll, mikor lesz fent stb.) Akkor csatlakozz a blog fb. csoportjához DWBH- A Blog :'D ♥ vagy kattints a lap szélén található feliratkozás a webhelyre gombra. De bloglovin' on is követhetsz. Ezt a lap szélén találod meg fent a blog archívum felett. És bal oldalt van kint egy szavazás. Örülnék az ottani visszajelzéseknek is. Ne feledjétek. 3 KOMMENT! és +1 FELIRATKOZÓ! ;) ♥
OMG *-* deszép rész :') komolyan mondom elsírtam magam a végére! naggyonjóóóólett :DD lassan már féltékeny vagyok rád hogy ilyen jókat írsz:) nem lenne kedved esetleg besegíteni nekem egy kicsit a blogomhoz?:D ~ D ~
VálaszTörlésJaj Dia nagyon örülök tetszik! És amit írtál :o nagyon boldog vagyok, hogy sikerült így átadni az érzéseket meg minden. Különben azért könnyezted meg mert romantikus vagy mert szomorú lett? Vagy mindkettő? :)
TörlésÍrsz facen akkor megpróbálhatok segíteni^^ ~N
Jajj nagyon jó rész lett, siess a következő résszel.!!*--* Amikor elolvastam az első mondatot már gondoltam, hogy nagyon jó blog író vagy. Annyira szépen fogalmazol és olyan szavakat használsz ami engem is megihletett. Amikor ahhoz a részhez értem, hogy "Nyelvünk szenvedélyes táncba kezdett", akkor szinte "elolvadtam":)) Nem szeretem az 1D-t, mégis imádom a blogodat!:)) Ebből látszik, hogy mennyire tehetséges vagy!! Ezután is olvasni fogok minden részt!!♥♥
VálaszTörlésNem vagyok se tehetséges se jó blogíró. Most hogy ezt letisztáztuk... Köszönööm! :3
VálaszTörlésNem nagyon mondtak még ilyet nekem :') És neked is mondom hogy nagyon happy vagyok hogy sikerült jól átadni az érzelmeket meg minden.^^
És örülök, hogy olvasóim közt üdvözölhetlek!:) ~N